~0~ A múlt

[Hallgassátok ezt a számot miközben olvastok]

Seena szemszöge

A nevem Shin Seena. Idén márciusban töltöttem a 20. életévemet. Két barátnőmmel élek egy fedél alatt, egy  Seoul-tól nem messze lévő erdő közepén. Nappal ugyanolyan átlagos életet élek, mint bármelyik korombeli nő. Ám mikor leszáll az este, egy teljesen új személlyé változom. Családom átkaként, vagy talán éppen szerencséjeként, különleges géneket hordozok. Már kisebb koromban is feltűnő volt a különbség társaim és köztem. Gyorsabb, erősebb, okosabb voltam. Kétségkívül minden téren jobb. Ezért nem meglepő, hogy hamar kiutáltak. Kezdetben bántott a dolog, hiszen akkor még semmiről sem tudtam. Aztán mikor mindenre fény derült, már csak megvetettem a közönséges embereket. Szüleim, haláluk előtt  nem sokkal árulták el, hogy valójában kik ők, és én ki vagyok. Farkas vadász. Nem egyszerű vadász. Apám úgy tartotta, hogy egyszer majd én leszek a következő vadásznemzedék vezetője. Ő képezett ki. Csodált engem, hiszen szinte csoda számba ment, hogy nők farkasvadászok legyenek. Kegyetlen voltam. Egy két lábon járó gyilkológép. Soha, senkit nem kíméltem meg. Könyörtelenül pusztítottam a farkasokat. Majd egy bizonyos nap távol kellett utaznom szülővárosomtól, egy megbízás miatt. Hiba volt. 2 nap után tértem haza. Ami otthon fogadott megdöbbentő volt. A szüleim holtteste ott hevert a nappaliban, vérbe fagyva. Kérdeznem sem kellett, egyből tudtam, hogy farkasok végeztek velük. Mérhetetlenül megutáltam magam azért, hogy akkor nem lehettem ott, és nem védhettem meg őket. Akkoriban forrt bennem a düh. Majdhogynem 1 hónapig kutattam a szüleim gyilkosai után. Sikertelenül. De megfogadtam, hogy addig nem nyugszom, míg rájuk nem találok, és ki nem végzem őket. A tragikus eset után találkoztam először NiChannal. Hamar összebarátkoztam vele, hisz ugyanolyan volt, mint én. Ezután csöppent az életünkbe Nana, aki nem tudott még saját képességéről. Talán a sors különös fintora, hogy mindhármunk szüleivel vadállatok végeztek, bár Nana erről sem tud semmit. Napközben NiChan és én dolgozunk, Nana pedig az iskolában koptatja a padot. Ám mikor leszáll az éj, mi ketten könyörtelen hajtóvadászatba kezdünk. Legfiatalabb tagunk persze mit sem sejt a dolgokról. Bár vészesen közeledik 18. születésnapjának időpontja, amikor is fel kell őt ébresztenünk boldog tudatlanságából, és magunkkal kell rángatnunk ebbe a vérrel áztatott világba.

NiChan szemszöge

A nevem Kim NiChan. A 19. életévemet fogom tölteni az idén. Két roppant színes egyéniségű lánnyal élek együtt. Név szerint Seenával és Nanával. Seenához hasonlóan már bennem is feléledt a farkasvadászok különleges képessége. Könnyű gyerekkorom volt. Egy ideig. A szüleim gazdagok voltak. Soha nem szenvedtem hiányt semmiben. Majd mielőtt betöltöttem volna a 8. életévemet anyát és apát brutális módon lemészárolták. Akkoriban semmit sem sejtettem. Szerencsére nem maradtam egyedül. Ott volt nekem a bátyám, ShinJi, aki 10 évvel volt idősebb nálam. De a szüleim halálát így sem sikerült feldolgoznom. Az a mosolygós lány, aki egykor voltam teljesen eltűnt. Az iskolában is folyton piszkáltak. Egyre többet voltak dühkitöréseim. Ilyenkor képes voltam mindent összetörni magam körül, beleértve a körülöttem lévő embereket is. Aztán olyan eset történt, amit a mai napig szégyenlek és bánok. 13 éves voltam, mikor az akkori, egyik fiú osztálytársam belém kötött. Mindenféle sértő és trágár szavakat vágott a fejemhez, majd a szüleimet kezdte ócsárolni. Ott az iskola folyosóján jöttem rá részben, hogy valami nem stimmel velem. Mérhetetlen harag járta át akkor a testem. Majd a fiút a nyakánál fogva felemeltem és torkát erősen szorítva a falhoz vágtam. A srác elvesztette az eszméletét. Több, mint egy évet töltött kórházban. Szerencsére teljesen felépült. Én nem voltam még büntethető, ezért megúsztam. Ezek után békén hagytak. Közeledni senki sem közeledett felém, nem mertek. De jobb is volt így. Majd a 14. születésnapomon, bátyám nyitotta fel a szemem. Mindent elmondott. Azt, hogy valójában kik voltak a szüleim, és azt, hogy kik ölték meg őket. ShinJi már képzett vadász volt. Ő segített nekem előhívni mélyen szunnyadó erőimet. Hamar belejöttem a dologba. Számtalan dögöt kivégeztem, szívbaj nélkül. Minden rendben ment. Nappal aranyos iskoláslányt játszottam, este pedig előtört az igazi, kegyetlen énem. Bátyámmal együtt szüntelenül mészároltuk a farkasokat. Egészen addig a végzetes napig. ShinJit és engem bekerítettek. Pontosan már nem emlékszem, talán tízen lehettek. A bátyám fejét a szemem láttára tépték le. A fájdalomtól, és a dühtől vezérelve sikerült akkor végeznem öt korccsal, és megszöknöm a maradék öt elől. Soha nem fogom elfelejteni azt a látványt. Ekkor voltam 17 éves. Újra a reménytelenségben éltem. Mérhetetlenül fájt, hogy elvesztettem az egyetlen biztos pontot az életemben. Még erősebbé akartam válni. Ez idő alatt futottam össze Seenával, és, minthogy ő is vadász, összeálltunk. Később csatlakozott hozzánk Nana. Előle mindent titkolnunk kellett, és titkoljuk a mai napig. De ez nem lesz már így sokáig. Hamarosan mi hárman leszünk, a második generáció legvérmesebb harcosai.

Nana szemszöge

A nevem Choi Nana. 3 hét múlva fogom tölteni a 18. születésnapomat. Jelenleg két elbűvölő lánnyal élek együtt. Ők most az egyetlen biztos pontja, nem túl vidám életemnek. Minden a születésemmel kezdődött. 5 éves koromra már biztosra tudtam, hogy a szüleim utálnak engem. Többször a tudtomra adták, hogy jobban örültek, ha fiú lettem volna. Soha nem értettem, és nem is értem a mai napig, hogy miért utáltak ennyire. Anyám még úgy ahogy, apám, viszont semennyire sem törődött velem. Olyan voltam, mint hamupipőke. Annyi különbséggel, hogy itt nem a mostohaanya és a mostohanővérek dolgoztattak, hanem saját, vér szerinti szüleim. Nem voltunk szegények. Mindig volt elég pénzünk. Én mégis mindig szegényes ruhákba jártam. Az iskolában is különcnek számítottam. Egyetlen barátom sem volt. De én ezek ellenére sem panaszkodtam. Soha. Miután betöltöttem a 9. életévem, a szüleim minden este elmentek otthonról. Soha nem mondták, hogy hová. Én pedig soha nem is kérdeztem. Nem érdekelt. Akkoriban sokat jártam a házunkhoz közeli erdőbe, egy kis tisztásra, amit még a szüleim sem ismertek. Ez volt az egyetlen olyan hely, ahol az lehettem, mint mindenki más. Egy normális, hétköznapi kislány. Merthogy, hétköznapinak sem voltam mondható. Koreai származásom ellenére, tengerkék szemem volt. A betegségek elkerültek. Soha nem voltam beteg. Mondanom sem kell, hogy mennyi kivizsgáláson kellett átesnem, de semmit sem mutattak ki. Makk egészséges voltam. Keserű magányban töltöttem el gyerekkoromat. Aztán az életem fordulópontot vett. 14 éves lettem. Az életem is gyökerestül megváltozott. Egyik este hazafelé tartottam az iskolából, amikor a házunk előtt tűzoltók, mentők, és rendőrök hada fogadott. Mindenem elveszett. A szüleimet is beleértve. Már ha nevezhettem őket szülőknek. Akármilyenek is voltak, én szerettem őket. Közölték velem, a 14 éves serdülő lánnyal, hogy valamilyen elvetemült gyilkos halálra szúrta őket, majd pedig a házat felgyújtva elmenekült, úgy, hogy semmilyen nyomot nem találtak. Az amúgy is borzalmas gyerekkoromat egy még borzalmasabb időszak váltotta fel. Engem árvaházba dugtak, és teljesen egyedül maradtam gyászom fekete homályában. Senkinek sem kellettem. Bensőmben félreérthetetlenül éreztem az elutasítottság fájdalmát. Olyan jól ismertem ezt az érzést, hogy a részemmé vált, olyan volt, mintha a második bőröm lett volna. Teljesen magamba fordultam. Magamon kívül senkire sem számíthattam. Egészen addig a napig, míg a középiskolában össze nem találkoztam két új lánnyal. Seenával és NiChannal. Amint megpillantottam őket, tudtam, hogy változást hozhatnak szánalmas kis életembe. Ez beigazolódott. Rövid időn belül nagyon jó barátok lettünk mi hárman. Közös lakásba költöztünk, így nekem soha többé nem kellett az árvaház felé néznem. Egyre színesebbé tették az életemet, s, mára már én is életvidám nővé értem. Sokat köszönhetek nekik, amiért nagyon hálás vagyok. Ők mára már befejezték tanulmányaikat, és dolgozni járnak, én pedig utolsó évemet töltöm a középiskola falai között. Ám mostanában egyre gyakrabban érzem azt, hogy valaki figyel, és folyamatosan követ engem. Mi ez az érzés?