~4~ Szélcsend

[Hallgassátok ezt a számot, miközben olvastok]

Tao szemszöge

Leszálltam a lány elernyedt testéről. Elájult az oxigénhiánytól. Leültem a még mindig az ágy mellett helyet foglaló székre, és csak figyeltem őt. Halkan szuszogott. Vörös haja szétterült az ágyon, s ő homlokát ráncolta. Pár percig csak néztem őt. Kezem akaratlanul is megmozdult, s végigsimítottam fehér bőrén. Az érintés helyén bizseregni kezdett kézfejem. Azonnal elkaptam végtagom, s ölembe helyeztem a hirtelen jött érzéstől. Nem értettem, és megijesztett. Újra bámulni kezdtem. Végigpásztáztam hibátlan, formás testén. Most, hogy jobban szemügyre vehettem őt, felfedeztem két tetoválást bőrén. Az egyik egy "Never Give Up" felirat volt, mely a jobb felső karján foglalt helyet, míg a másik egy motívum a kulcscsontján.
-Szóval soha nem adod fel.-sóhajtottam.- Pedig most nem úgy néz ki, NiChan.
Arcom tenyerembe temettem, s dörzsölni kezdtem azt.  A halványan világító lámpa fényét néztem, s próbáltam nem a mellettem alvó lányra nézni. Néhány percig tartottam magam, aztán akaratlanul is, de ránéztem.
-Mit csinálsz velem te lány?-kérdeztem alig hallhatóan.
Teljesen elveszek a látványában, pedig -néhány dolgot leszámítva-, csak egy egyszerű, törékeny nő.
Mégis az egyik percben úgy érzem, mintha nem is a gravitáció, hanem ő tartana a földön, s én képes lennék mindent megtenni érte. A másik pillanatban pedig legszívesebben megölném, s azon gondolkozom, hogy milyen látványt nyújtana vérbe fagyott teste, holtan.
 Fejemmel közelíteni kezdtem övéhez, s közben eltűrtem egy hajtincset arcából. Már csak pár centiméter választotta el ajkaimat övéitől, mikor lassan nyílni kezdtek szürkés színű, gyönyörű szemei.
Miután feleszmélt, hogy mire is készülök, szemein a félelem árnya suhant át, ő pedig remegni kezdett alattam. Próbált feljebb csúszni az ágyon, s kezével engem eltolni magától.
-Jól vagy?-csúszott ki számon. Most meg mi ütött belém? Tényleg aggódok miatta? NiChan csak bólogatott. Végigsimítottam újra az arcán, amitől megremegett.
-Ne nyúlj hozzám!–parancsolt rám. Magam sem tudom, hogy ebben a pillanatban melyik érzés uralkodott el rajtam. Szeretem, vagy meg akarom ölni?
Rámásztam az ágyra, s fölé tornyosultam. Meglepve vettem észre, hogy már nem csak az ő, hanem a saját kezeim is remegnek. Belenéztem szemeimbe, mire ő elfordította fejét.
-Ne hergelj fel!-utasítottam.-Kezd idegesíteni, hogy soha nem nézel rám.-halkultam el a mondat végén.
-Önszántamból nem is fogok!-csattant fel, s próbált eltolni ép karjával.
Nem válaszoltam, csupán megráztam a fejem. Rendben, ha te így akarod, legyen így. Állát jobb kezem közé fogtam, s erős mozdulattal magam felé fordítottam arcát, majd számat az övére tapasztottam.
NiChan ellenkezett. Ott ütött ahol éppen ért, s száját makacsul összeszorította. Lehet, hogy most a tűzzel játszom, de nem érdekel. Gyengéden beleharaptam alsó ajkába, amitől szája kettévált. Nyelvem azon nyomban szájüregébe toltam, s sajátját hívtam játékra. Hiába csókoltam már legalább egy perce, még mindig nem lágyult meg. Elváltam tőle, s nyakához hajoltam.
-Vadász, ne ellenkezz!-suttogtam fülébe.
Végigcsókoltam, nyaltam nyakát, minek hatására ő halkan felnyögött. Nyelvem hegyével, egyre lejjebb haladtam, mellét csókolgattam melltartóján keresztül, majd hasát nedvesítettem be. Azt hittem, hogy az enyém lesz, és végleg megadta magát. Tévedtem. A lány mocorogni kezdett alattam, s egyre nagyobb erőt kifejtve magából lökött a falnak.
-Ne érj hozzám, kutyus!-kiáltott rám.
 Szavaira a düh eluralkodott rajtam, villám gyorsasággal felpattantam a padlóról, s NiChan felé vettem az irányt. Felrángattam őt az ágyról, majd szorosan a falhoz nyomtam, s cibálni kezdtem le róla nadrágját, miközben hevesen szívni kezdtem a finom bőrt nyakán, melyen jól láthatóan, lila színben pompázó foltot hagytam.
-Meg akarsz halni? Engedj el, de most!-kiáltott, s kezeivel hátamat ütötte.-Te dög! Ere..-mondatát már nem tudta befejezni. Ajkaimat szorosan övéire nyomtam. Tudtam, ha most rögtön nem hallgattatom el, túlságosan felhergelne, s én azon nyomban megölném. Kezem, mely eddig nadrágjával bíbelődött áttért melleire, s markolni kezdte a telt halmokat. 
Pár másodperc múlva NiChan torkán kifolyó, ellenkező nyögések hangja mellett, a cella rozsdás vasajtajának jellegzetes, nyikorgó hangja visított bele a levegőbe.
-Tao! Mégis mit csinálsz?-hallottam az ingerült kérdést hátam mögül, s a jövevény cipőjének koppanását a hideg kőpadlón.
NiChan kezeit lefogtam, majd hátráltam egy lépést, s hátrapillantottam. Suho nézett rám nem túl barátságos tekintettel.
-Kérdeztem valamit, Tao!-mordult fel most már sokkal ingerültebben, mint az imént.
-Ugyan már Suho! Mi csak..-ránéztem NiChanra, s kajánul elvigyorodtam, majd visszafordultam társam felé.-..játszadozunk.-vigyorogtam még mindig.-Mellesleg-váltottam komolyabb hangnemre.- Ha Kainak szabad volt azzal a lánnyal, akkor nekem ugyan miért ne lehetne?-fordítottam el fejem.
-Hogy mi?-kérdezte halkan NiChan, kit még mindig erősen a falhoz szorítottam. Felé fordultam.-Mégis.. Mégis mi a fészkes fenét csináltatok ti Nanával? Hogy mert hozzá érni az a korcs?!-szemei vörös lángban égtek, s éreztem, ahogy kezei megfeszülnek, s szorításom egyre gyengül.- Eressz el!-kiáltott, akár egy eszét vesztett, veszett vadállat.- Azt mondtam, hogy eressz el!-majd hirtelen mozdulattal kiszabadult karjaim közül, s engem félrelökve a cellaajtó felé vette az irányt.
A dühtől tajtékzó lány könnyed mozdulattal söpörte félre az útból, a meglepett Suhot.
Kilépett a nyirkos folyosóra, s kiabálni kezdett.
-Hallasz te nyomorult? Te, aki megrontotta Nanát! Akadj a kezeim közé, s én ígérem, kitépem a torkod!-majd dühösen a lépcsősor felé indult, ám pár lépés után beleütközött valakibe. Mint ahogy engem és Suhot is, őt is félre akarta dobni, ám nem sikerült. Az ismeretlen, NiChan kezét hátracsavarta, s szorosan tartotta, hogy ne menekülhessen. Az alak tett pár lépést, s így a pislákoló lámpa fénye megvilágosította arcát. Kris állt a cellaajtó előtt, karjai közt tartva a lányt.
-Engedj el!-kapálódzott NiChan. 
-Jobb lesz ha lenyugszol!-kiáltott rá erélyesen.
Én és Suho is felálltunk a földről, s vezetőnk elé sétálva meghajoltunk.
-Mi folyik itt Tao, Suho?-nézett kérdőn ránk.
-Az é..-kezdtem bele, ám Suho a szavamba vágott.
-Semmi érdemleges! Ne aggódj!
-Már hogyne aggódnék? Hogy került a cellán kívülre ez a nő?-húzta fel szemöldökét.
-Csak pillanatnyi gyengeségem miatt szökhetett ki. Bocsáss meg..-halkultam el a mondat végén.
-Mmm.-bólintott Kris.
 Bár jó barátunk, s mi mindig számíthattunk, s számíthatunk a mai napig rá, mégis mindenki tart tőle, s engedelmesen viselkedik vele szemben.
-Befelé!-s berángatta a lányt a cellába, majd leültette a székre.-És most dalolni fogsz nekünk, madárkám.-állt meg előtte.
-Sajnálom, de ez a madárka semmit sem fog elcsicseregni.-húzta száját gúnyos mosolyra NiChan.
Kris lehajolt, s így tekintetük találkozott, s egybefonódott.
-Ne feledd.. Nincsenek jogaid. Én kérdezek, és te szépen válaszolsz.-mondta a leghidegebb hangnemében Kris, mire én is beleborzongtam.
-Azt hiszed, hogy bármit is el fogok mondani? Tényleg ennyire ostoba vagy...kutyus?-s mondata végén fújt egyet.
Suho és én megfeszülve figyeltünk, s vártuk Kris reakcióját.
-Kénytelen leszel.-fordította el fejét.-Jól figyelj most rám, vadász, s vésd mélyen az emlékezetedbe amit most mondani fogok.
-Chh..-fordította el fejét NiChan.
-Ha nem akarod, hogy a kis barátnőd farkaseledelként végezze, jobb ha válaszolsz arra amit tudni szeretnénk.-szavai ellentmondást nem tűrően csengtek. Erre a lány felkapta a fejét,  ijedten bámult Krisre.
-Érted már, nőszemély?-simított végig Kris NiChan arcélén.-Te csak szorítsd a kötelet, mely a barátod feje fölött lógó giotint tartja. Ennyi. Nem több.-s rántott egyet vállán.
NiChan egész testében reszketni kezdett, s Kris még közelebb hajolt hozzá.
-Ez nem alku. Parancs. Gondold meg, vagy dalolsz, vagy a barátnőd meghal. Kapsz tőlem egy kis haladékot, addig szedd össze a gondolataidat, s beszélj, nőszemély...-majd sarkon fordult, s a kijárat felé vette az irányt.
-N-nem tudsz megfélemlíteni.- szólt utána a lány, s hallhatóan hangja megremegett.- Soha nem mondok el neked semmit!-kiáltotta.
-Majd meglátjuk...-azzal Kris elhagyta a nyirkos helységet.

Kris szemszöge

Hatalmas kiabálás hallattszódott fel a tömlöcből, s én azon nyomban elindultam lefelé Taoékhoz. Valószínű, hogy megint felbosszantották az a nőszemélyt. Kezd a tököm ki lenni ezzel az egésszel.
Leértem, s miután a lány belém ütközött, visszavezettem a cellájába, s vázoltam neki a helyzetet.
 Felettébb bosszant, hogy ennyire ellenkezik. Mondandóm végén a cellaajtó felé vettem az irányt, s NiChan utánam szólt.
-N-nem tudsz megfélemlíteni.- kiáltott utánam remegő hangon.- Soha nem mondok el neked semmit!
-Majd meglátjuk...-azzal elhagytam a helységet. Kit akar ez a szuka becsapni? Látszik rajta, s a hangján is hallani, hogy fél... mérhetetlenül fél. Remélem hamarosan beszélni fog. Viszont ha mégsem kénytelen leszek megölni azt a másik lányt..
Felértem a lépcsőn, s még ki se nyitottam az ajtót de már kezdtem mondandóm.
-BaekHyun és Lay..ti most velem jöttök. Út közben elmondom, hogy hová.- A többiek vigyázzanak a házra, és semmiképp se hagyjátok megszökni a foglyokat. Az ház alatti tömlöcbe bezárt nőre különösen ügyeljetek. Úgy néz ki még maga Tao sem bír vele. Míg távol vagyok Luhan lesz a főnök.-néztem barátomra, ki meglepetten bámult rám. Igaz is, általában ha elmegyek Taot bízom meg ezzel, de neki most más elfoglaltsága van. Szükségét éreztem elmagyarázni a dolgot, így intettem Luhannak, hogy jöjjön kicsit közelebb.-Taonak más dolga van, figyelnie kell a lányra.-böktem a lépcsősorhoz vezető aljtó felé.
-Értem, nem lesz gond ne aggódj.- veregetett vállba, majd visszaült a kanapéra.
 -Akkor rendben, indulás.-majd elsőként megindulva, nyomomban a két sráccal kiléptem az ajtón és az autóhoz vettük az irányt.
Mindhárman helyet foglaltunk az autóban, majd beindítottam a motort, s a város felé kormányoztam a járművet.
-Kris..-szólalt meg az anyósülésen helyet foglaló Lay.
-Tessék?-pillantottam rá, majd vissza az útra.
-Tulajdonképpen hová is megyünk?-vonta fel szemöldökét.
-Ó..-vigyorodtam el. El is felejtettem.- Csupán egy ruhás boltba. Nana.. vagy hogy is hívják..nos nem csak őt rendezte le szépen Kai. Tao is rakoncátlankodott.-majd újra elvigyorodtam, s a visszapillantó tükörben ránéztem BaekHyunra, ki sokat sejtető mosollyal ült a bőrülésen.-Veszünk nekik néhány holmit..Ennyi az egész.-néztem barátomra.
-Értem.-majd láthatóan gondolataiba merült, s pár perc után ismét megszólalt.
-Kris. Többen is kérdezgetik, és én bátorkodom megkérdezni..-halkult el a mondat végén.
-Ki vele!-néztem rá kíváncsian.
-Miért nem öljük meg azt a két lányt?-kérdezte félve.
Teljességgel biztos voltam benne, hogy ezt kérdezi.
-Megöljük őket, ha itt lesz az ideje. Emlékeztetnélek, hogy hárman vannak.-majd lehúztam a kocsi ablakát.-Plusz még itt van Nana is. Újabb púp a hátunkra, hogy ő is vadász.-fintorodtam el.
Lay nem válaszolt, csak bólintott. BaekHyun szórakozottan az ablakon bámult kifelé, s a járdán elhaladó lányokon csorgatta a nyálát.
Körülbelül 10 perc kocsikázás után megállítottam a járművet az egyik legnevesebb ruhás bolt parkolójában.
-Vegyünk minden szükséges dolgot, aztán húzzuk haza a csíkot. Nem akarok feleslegesen időzni.
-Oké.-mosolygott rám Baek, Lay csak bólintott.
Lay intézte a nadrágokat, Baek a felsőket, én pedig éppen a fehérneműs sorra fordultam be, mikor megpillantottam egy csodálatosan szép lányt. Elállt a lélegzetem, s én egy hatalmasat nyeltem. A lány barna, hullámos haja vállára omlott. Porcelán fehér bőre ragyogott a lámpák fényében. Szája telt volt, s érzéki. Felettébb hívogató. Pillantása megigéző, s magával ragadó. Alkata vékony volt, de mégis kecses, telt idomokkal rendelkezett. Járása akár egy gazelláé.
 Én még mindig lefagyva álltam ott, kezemben a bevásárlókosárral. Aztán rám nézett, pont bele a szemembe, majd rám mosolygott. Pajkos, bájos mosolya végleg levett a lábamról. Teljesen elvesztem a látványában. Pár másodperc múlva megjelent mögöttem a két fiú, engem kizökkentve a transzból. Ő újból ránk mosolygott, majd kifizetve kosara tartalmát távozott az üzletből. Hosszan néztem utána, majd barátaim kíváncsi tekintetével találkozva, idiótán mosolyogni kezdtem, és pakolni kezdtem a fehérneműket a kosárba.
Az üzletből való távozásunk után beküldtem BaekHyunt egy élelmiszerboltba, majd miután végzett hazafelé vettük az irányt, s én egész végig csendben ültem, egy árva mukkot sem szólva, a bolti tüneményre gondolva.

Seena szemszöge

Az időmet folyamatos gyakorlással töltöttem. Futottam az erdőben, vagy épp a kunyhó előtt forgattam kardjaimat. Hatalmas fizikai terhelésnek vettem alá testem az eltelt idő alatt. Gondolataim folyamatosan két barátnőm körül járt. Vajon jól vannak? Élnek még?
Párszor megfordult a fejemben, hogy már rég végeztek velük, de végül mindig elhesegettem az ilyesfajta aggasztó gondolatokat. NiChan nem adja magát olyan könnyen. Nana pedig..nos benne csak bízni tudok, hogy él és virul, s még nem ébredt fel a benne szunnyadó erő.
Apró léptekkel, már-már vánszorogva indultam a kunyhó ajtaja felé. Az ajtó előtt megálltam, és visszahelyeztem a hüvelyekbe kardjaimat, majd csak bámultam magam elé egyre erősebben szorongatva fegyvereimet. Jó pár percig állhattam így mire eljutottam addig, hogy belépjek az ajtón.
Amint beléptem ide, mint minden egyes alkalommal, most is a közös képünkre tévedt először a tekintetem. Már nem mosolyogtam. Szívemet a magány, a félelem, de legfőképp az aggódás érzése vonta uralma alá. Számat lefelé görbítettem, s próbáltam visszafojtani előkívánkozó könnyeimet. Elcsoszogtam az apró kis mosakodóhelység felé, hogy megtisztítsam izzadtságtól fénylő arcom. Belenéztem a tükörbe, s elfintorodtam. Az aprócska szekrény felé vettem utamat, kinyitottam, majd ugyanolyan mozdulattal csaptam is be.
-Pfff..Én úgy emlékeztem, hogy több göncöt hoztunk ide. Szuper. Ez esetben beslisszolhatok a városba.-dobbantottam egyet lábammal.
Visszasétáltam a mosdóba, s kicsit rendbe szedtem magam. Már amennyire ez lehetséges. Felkaptam táskámat, beledobtam tárcámat, majd a biztonság kedvéért beledobtam egy kisebb kést is. Kiléptem a házból, majd bezártam az ajtót, s a kulcsot zsebembe süllyesztettem.
-Pfff.- puffogtam ismételten.-Ráadásul gyalogolhatok.-felnéztem az égre.
 Ha jobban belegondolok, ez semmi ahhoz képest, amit most Nanáéknak kell átélniük. Kitudja mit művelnek velük, miféle szadista módszerekkel vallathatják őket..én pedig itt nyafogok.
Kihúztam magam, majd bevettem magam a fák közé.
Körülbelül 40 perc gyaloglás után értem el a város szélén lévő buszmegállóig.
Még a bokrok takarásában álltam, az út túloldalán. Körbepillantottam, majd -mivelhogy semmiféle gyanús alakot nem véltem felfedezni- átszaladtam az úttesten, s helyet foglaltam a padon.
Csak néztem magam elé, s az agyam folyamatosan kattogott. Egyrészt a lányok miatt, másrészt arról, hogy miképp mentsem meg őket. Elmémben már kezdett körvonalazódni egy terv, viszont nem gondolkozhattam tovább, a busz megérkezett én pedig készségesen felpattantam, s felszálltam a buszra.
A járműn minden utas megbámult, s néhányan rosszalló pillantást vettek felém. Mit sem törődve ezzel foglaltam helyet a hozzám legközelebb eső szabad széken. A busz megindult alattunk, s nemsokkal később a kedvenc ruhás boltunk előtt találtam magam. Könnyed léptekkel mentem be az üzletbe. Intettem az eladóknak, kik gyakori látogatásunk miatt, már jól ismernek engem. Mosolyogva üdvözöltek, majd újból vigyorogni és sugdolózni kezdtek. Egyikük mutogatott is valakire. Vállat vontam, s belevettettem magam a vásárlásba. Nem vettem felesleges holmikat, csak is a legszükségesebbeket. Mindent megvettem, mindent kivéve a fehérneműket. Pördültem egyet, s lábaim arra a sorra kormányozták testem. Válogatni kezdtem az anyagok minősége közül. A mögöttem lévő pultnál a lányok még mindig vihorásztak, kezdett idegesíteni, ezért hátrafordultam, s szemöldökömet felvonva néztem rájuk, mire ők csak a hátam mögé mutogattak. Elfordítottam fejem, majd megfordultam, s sikeresen megtaláltam a jó kedvük okát.
Egy felnyírt fekete hajú fiú bámult rám. Óvatosan végigpásztáztam arcát, melyen szája, s szemei különösen elnyerték tetszésemet, majd tekintenem végigmérte egész testét. Egész magas. Tőlem, talán 2 fejjel lehet magasabb. Pillantásom újra arcára tévedt. Engem bámult, tisztán láttam. Elmosolyodtam, mire az ő arcán is egy halovány, alig észrevehető mosoly suhant át. Egy pillanatra elfordultam, s leemeltem két pár fehérneműt, majd kosaramba helyeztem. Újból az ismeretlen felé pillantottam. Megakartam szólítani, hogy jobb lenne ha nem bámulna ilyen feltűnően, védtelen lányokat, mert még félreértik. Ám mielőtt megszólalhattam volna két másik fiú lépett mögé, egy egy kosárral a kezükben. Mindkettőben női ruhák voltak. 
A felismerés villámként hasított belém, s testem megremegett.
Ez az ember az.. Ő az alfa!
A kosarat majdnem kiejtettem kezemből, ám az utolsó pillanatban erősen rámarkoltam a műanyagra, így elkerültem a balesetet.
Ők hárman tovább bámultak, én pedig megingathatatlanul álltam pillantásukat.
Pár másodperc után jobbnak láttam, ha most kereket oldok. 
Bájos mosolyt villantottam feléjük, majd megfordultam, s a pultra tettem kosaram. Míg az eladónő tette a dolgát, elgondolkoztam. 
Miért voltak a kosarakban női ruhák? 
Csak... csak nem?! Kidüllesztettem szemeimet.
-Kisasszony, jól van?-kérdezte az előttem álló nő.
Bólintottam fejemmel, majd kezembe kaptam a táskát, s sietősen távoztam az üzletből.
Ezek szerint még élnek. Kifújtam a levegőt. Hatalmas kő esett le a szívemről.
Visszapillantottam az üzletre, s elmerengtem.
Ki gondolná, hogy egy ilyen jó képű, aranyosnak tűnő pasi, egy eszement gyilkos?!
-Mindegy.-motyogtam magam elé.
Megindultam az egyik kis élelmiszerbolt irányába. Megvettem a szükséges dolgokat, majd a legközelebbi buszmegállóba indultam.
Érkezésem után ismételten helyet foglaltam a padon. A busz pár perc várakozás után megérkezett.
Egyik buszmegállóból a másikba tartó utam után, újra begázoltam az erdő sűrűjébe. Már esteledett, ezért kétszer jobban kellett figyelnem, hogy hová lépek.
Hála az égieknek az utam zavartalanul megtehettem kis kunyhómig. 
Elővettem a kulcsot zsebem mélyéről, ám mielőtt a zárba helyeztem volna, megfordultam, s úgy mondtam bele az éjszakába.
-Holnap. Holnap este minden eldől. Holnap este..Én meg fogom őket menteni!-majd visszafordultam,  kinyitottam a picinyke faajtót. Beléptem, s táskámmal együtt magam is ledobtam az ágyra.
Egyenletesen vettem a levegőt, majd hirtelen egy éles fájdalom hasított végig oldalamon, melytől akaratlanul is összerándultam.
-A francba!-egyik kezemmel megtámasztottam testem, így sikerült félig ülőhelyzetbe tornáznom magam.-Miért? Miért pont most?-néztem az ablak irányába.
Fújtam egyet, a fájdalom újra belém hasított. Próbáltam mély levegőt venni, hogy megszűnjön az égető érzés. Pár perc után úgy tűnt alábbhagyott, majd meg is szűnt. 
Arcom tenyerembe temettem.
Senki nem tudhat  legféltettebb titkomról. Arról, mit anyámtól örököltem.

Nana szemszöge

~Az erdő sötét, sűrű mélyében rohanok. Rohanok amennyire csak lábaim bírják. Futok, de fogalmam sincs, hogy mi elől. Csak azt tudom, hogy menekülnöm kell. El kell mennem messze, hogy ne találjon meg üldözőm. Próbálom lábaim gyorsításra késztetni, ám azok egyre csak nehezülnek. Légzésem egyre szaporább lesz, s lassan levegőt is alig kapok. De nem adhatom fel, nem engedhetem, hogy elkapjon! Minden erőmet összeszedve futok tovább, mígnem kiérek a fák, és bokrok birodalmából. Egy hullám verte, meredek, és felettébb csúszós sziklaszirten találom magam. Nem tudok tovább menekülni. Innen nincs hová futnom. Nincs menekvés. Kétségbeesetten fordulok hátra, s forgatom fejem ide-oda. Minden apróbb neszre megremegek, s a félelem kezd eluralkodni rajtam. A kétségbeesés sötét árnyként kúszik mögém, és ölel át, hogy hatalmába kerítsen, mely sikerül neki. Egész testemben remegek, s sehol sem találok kiutat a sötétségből. Az erdő felé bámulok, várva arra, hogy aki elől menekültem, elkapjon. Elkapjon és végleg magával ragadjon. Csak állok ott, némán, mozdulatlanul, s rettentően magányosan. Egy védtelen kisállatnak érzem magam, melyre bármelyik pillanatban lecsaphat egy vérmes ragadozó. Karjaim lazán testem mellé eresztem, mély levegőt veszek, s szemem becsukom. Várok, várok arra, hogy vége legyen. 
Néhány pillanat múlva, a száraz avar ropogó hangja töri meg az éjszaka csöndjét. Szemeim kipattannak, s én egy erősen ziháló alakkal találom szembe magam. 
Szívem vadul zakatolni kezd, mint egy vonat, mely teljes erővel halad úti célja felé.
Az előttem álló, sötét alak lép egyet, így kilépve a hold fénye által megvilágított területre. Rögtön felismerem.
-K-Kai?!-kérdezem elcsukló hangon.
-Végre elkaptalak! Innen sehová sincs menekvés kislány.-közli velem vérszomjas hangnemben. Úgy beszélt hozzám, mint aki eszét veszti attól az érzéstől, hogy elveheti az életem.
Kai egyre közelebb lép hozzám, míg én egyre csak hátrálok. Hátrálok, ám utolsó lépésemnél a sziklafal omladozó szélére lépek sikeresen a mélybe taszítva pár kődarabot. Két választásom maradt.
Vagy leugrok, vagy Kai öl meg. Nincs sok időm a gondolkozásra, ugyanis a fiú egyre közelít felém, s én a következő pillanatban megfordulok, elrugaszkodom, s a mélybe vetem magam.
Kisebb becsapódással landolok a jéghideg vízbe. A hullámok minduntalan a víz alá gyűrnek. Kétségbeesetten próbálok a felszínre törni levegőért. Sikerül fejem kidugnom a vízből, ám mielőtt nagyot szippanthatnék a levegőből, egy újabb hullám ismét maga alá terít. Az erő elhagyja kezem, s lábam egyaránt. Már nem tudok küzdeni. Elernyedt testtel merülök egyre mélyebbre és mélyebbre. Szemem még nyitva van, ám lassan az is lecsukódik. Utoljára beletörődően nyugtázom magamban, hogy megfogok halni. Az életem fontosabb eseményei sorra vetítődnek le előttem. Majd mielőtt végleg feladnám, testem két erős kar ragadja meg, s húz engem a felszínre. Majd úszni kezd a part felé, engem vonszolva maga után. Kiér velem a partra, s ölébe emelve visz szárazabb helyre. Testem leteszi a puha fűre. Fejem maga felé fordítja, s én csak nézem őt. Nézem, ám nem tudom ki ő, hiába tűnik oly ismerősnek. Mosolyt erőltetek arcomra, majd végleg elnyel a sötétség.~

Szemeim kipattantak, én pedig hirtelen mozdulattal ültem fel az ágyon. A levegőt szaporán vettem, s egész testemről folyt a víz. A takarót görcsösen szorítottam. Nyeltem egy nagyot, s lehunytam szemem, hogy némiképp megnyugodjak. Megint egy újabb rémisztő, és felettébb különös álom.
 És miért pont Kaival álmodtam? Talán ez valami jel? Meg akar ölni? És ki lehetett a megmentőm? Miért tűnt oly ismerősnek, de mégis túl távolinak?
Kérdéseim persze megválaszolatlanok maradtak.
Eszembe jutott a tegnap éjszaka, s maga Sehun, kinek karjaiban aludtam el. Pillantásom a mellettem lévő helyre vetettem, mely üres volt. Üres volt, de láthatóan feküdt ott valaki.
Tehát Sehun az éjszaka folyamán végig mellettem volt, s valamikor a hajnali órákban térhetett vissza saját szobájába. Elmosolyodtam. Ha nem láttam volna a saját szememmel, hogy hozzájuk tartozik, azt hinném, hogy hazudik, s ő valójában egy normális, hétköznapi srác.
Tekintetem ölemben nyugvó kezeimre vezettem. Tördelni kezdtem ujjaimat. Sóhajtottam egyet, majd felkeltem az ágyból. Megigazítottam ágyneműmet, majd a kis ablak alá sétáltam. Nem láttam ki rajta, ahhoz túl kicsi, és túlságosan magasan van. Körbepillantottam a szobában, s tekintetem megakadt a fotelen. Odaslasszéztam s tolni kezdtem az ablak irányába. Miután sikeresen alá irányítottam felálltam rá. Arcomra széles mosoly húzódott, ahogy megpillantottam a kis résen látható tájat. 
Bár nem látok egyebet csak fákat, s azoknak lombkoronáit, melyeken küzdve, s áthatóan hatol át a nap sugara, boldog vagyok, hogy láthatom az odakint elterülő vidéket.
Majd arcom megkomolyodik, s üveges tekintettel bámulok ki tovább a kis ablakon. Csak állok, és nézek, s közben gondolkozom.
A régi időkre gondolok, mikor minden -néhány apró dolgot leszámítva- tökéletes volt. Csak mi hárman voltunk. NiChan, Seena és én. Megráztam a fejem.
Biztos vagyok, biztosnak kell lennem abban, hogy lesz még ilyen időszak az életünkben, s, hogy hamarosan megszabadulunk erről a helyről.
Ha egyszer kijutunk innen, nem fogok magammal vinni fájdalmas és szomorú érzéseket. Itt fogom hagyni őket. Ebben a házban, és ebben a szobában.
Sóhajtottam. Utoljára még kinéztem, majd leszálltam a fotelról. Tolni kezdtem vissza a helyére, mire ajtónyitódásra lettem figyelmes.
Felpillantottam.
Mosolyogva tekintettem az előttem álló fiúra, ki egyik kezében egy tálca reggelit, míg a másikban egy táskányi ruhát tartott.
Arckifejezése nem tükrözött semmiféle érzelmet, s ez engem kissé elszomorított.
Mit sem törődve többet vele újra tolni kezdtem a fotelt.
-Hagyd, majd én megcsinálom.-szólalt meg Sehun, letéve a tálcát közben az asztalra, s a táskát a földre.
-Nem kell. Képes vagyok egy fotelt visszatolni magamtól is.-néztem rá gúnyosan.
-Ebben nem kételkedem. De most hadd segítsek.-jött oda mellém, s lökött félre.
Számat felhúzva, mérgesen néztem rá.
-Ya! Mondtam, hogy nem kell.-löktem én is félre, s léptem újra a veszekedés tárgyához.
-Hadd emlékeztesselek, hogy nem vagy abban a helyzetben, hogy vitatkozz velem. Lépj el attól a szartól míg szépen mondom!-emelte fel hangját, mire én meglepődtem.
-Jó, csinálj amit akarsz.-vetettem oda neki, majd leültem az ágyra, s őt néztem, ahogy egy könnyed mozdulattal helyére tolja az ülőalkalmatosságot.
-Egyél egy kicsit.-mutat az asztalon lévő tálcára.
Szem forgatva felálltam, s falatozni kezdtem, mire Sehun leült az ágyra, s szórakozottan legeltette rajtam a szemét.
Egy ideig még tűrtem, majd szendvicsemet lerakva, bosszúsan néztem az előttem ülő fiúra.
-Megmondanád, hogy mégis mi a fenét bámulsz?-vontam fel szemöldököm.- Éhes vagy?-fordítom el fejem, mire ő megrázza fejét, miszerint nem.-Akkor légyszíves ne nézd ki a kaját a számból.-forgatom meg szemeimet.
-Milyen harapós kedvedben vagy.-közölte kimérten.
Nem válaszoltam. Megettem szendvicsem maradékát, s én is bámulni kezdtem Sehunt.
Csak néztük egymást. Olyan különös volt, és felettébb varázslatos. Lábaim akaratlanul is megmozdultak, tekintetem nem levéve róla foglaltam helyet mellette, az ágyon.
-Ne nézz így rám, kérlek.-fordította el fejét.
Nem válaszoltam. Egy hang sem jött ki a torkomon. Szótlanul és rezzenéstelen arccal bámultam őt. Tökéletes, fiatalos arcvonásait.

Újra rám nézett. Így farkasszemet nézhettem gyönyörű, barna szemeivel.
Kezét felemelte, s arcomhoz érintette, majd végigsimított rajta, s később arcomba omló hajtincseimet tűrte fülem mögé, s nyomott egy puszit a homlokomra.
Megborzongtam. Nem tudnám megmondani, hogy a félelem vagy a melegség érzése uralkodott el jobban rajtam. Mindenesetre elhúzódtam.
-Mi a baj?-kérdezte lágy hangon, s közben fürkészve nézett rám.
Nyeltem egy nagyot. A szívem újra vadul kalapálni kezdett, s alig kaptam levegőt. A Kaival töltött szörnyű dolog jutott az eszembe, s forgott le előttem akár egy diafilm. Még hátrébb húzódtam.
-Nana, te félsz?-kérdezte úgy, mintha ez elképzelhetetlen lenne, s ő maga sem hiszi el.
Bólintottam. Igen, féltem.
Sehun csak elmosolyodott, majd megfogta két tenyerem, és simogatni kezdte azokat.
Közelebb hajolt hozzám, így arcunkat csupán pár centiméter választotta el egymástól.
-Mit látsz az én szemeimben, Nana?-tette fel kérdését.
Gondolkozni kezdtem, s szemeit fürkésztem. Pillantása megigézett. Már nem féltem.
-Én..-kezdtem bele halkan.-Én látom, hogy nem akarsz engem bántani. Nem vagy olyan, mint Ő.-utaltam Kaira.- Látom, hogy mennyire magányos vagy.-folytattam őszintén, s láthatóan meglepődött.- Azt is látom, hogy te valójában, ha tehetnéd senkit sem bántanál, függetlenül attól, hogy kicsoda.-kezem felemeltem, s végigsimítottam arcán.-A pillantásod, a nézésed, az egész lényed magával ragad, s én nem tudok előle menekülni.-közeledtem felé.- Ez a megmagyarázhatatlan érzés, melyet irántad érzek..-halkultam el.- leláncol. Leláncol, mert bilincs, s úgy érzem nem akar ereszteni.-nem bírtam uralkodni magamon, s számat szorosan övéire tapasztottam. 
Nem ellenkezett, érzékien és lágyan csókoltuk egymást.
Néhány pillanat múlva elvált tőlem, s rám mosolygott.
-Ki vagy te?-kérdezte.-Egy angyal, melyet azért küldtek a földre, hogy mellettem legyen, s, hogyha szükséges a lelkem megnyugtassa? Egy démon, mely teljesen lebilincsel, hatalmába kerít, játszik velem, míg végül teljesen el nem nyel? Vagy ezen kettő keveréke lennél te?-szögezte felém a számomra megválaszolhatatlan kérdéseket.
Sóhajtottam, s belekezdtem mondandómba.
-Lehetek a legártatlanabb angyalod, vagy a legkísértőbb démonod. A barátod vagy az ellenséged. A szikrázó napsütés, ami beragyogja az életed, vagy a sötét éjszaka, amiben örökre elveszel. Lehetek a szerelmed, aki mellett minden nap fel akarsz ébredni, vagy a szeretőd, akinek a szíve sosem lesz a tiéd.
Lehetek egy elveszett kislány, akire vigyáznod kell, vagy egy harcos amazon, aki elsöpör téged. Mindez lehetek számodra, és, hogy ki leszek az csak is rajtad áll, Sehun.-majd lágy csókot leheltem ajkaira.
-Miféle gonosz játékot űzöl velem?-kérdezte, s közben tenyerét homlokához nyomta.
Megráztam fejem, s elmosolyodtam, mire ő lenyomott az ágyra, s fölém feküdt. Csak nézett engem, s mosolygott rám. Majd arcizmai megkomolyodtak, s szemeiben a vágy, fel-fel lobbanó lángjait véltem felfedezni. Fejével lassan, nagyon lassan közelíteni kezdett felém. Számomra túl lassúnak tűnt, ezért két kezemmel átfontam nyakát, s magamhoz húztam. Érzéki csókban forrtunk össze. Levegőhiány miatt váltunk el, s újra nézni kezdtük egymás arcát.
-Te levadásztál engem..-suttogtam.- levadásztál, mint egy farkas..egy ragadozó.-húztam végig finoman körmeimet hátán.
 -Hisz én egy farkas vagyok. Egy igazi ragadozó.-mosolygott, majd újra csókolózni kezdtünk.
Jó pár perce ízlelhettük egymás ajkait, mikor az ajtó nagy csapódással kivágódott.
Mindketten ijedten kaptuk fel a fejünket, s rebbentünk szét.
-Mit akarsz Kai?-kérdezte Sehun idegesen, az előttünk 2 méterre álló, láthatóan feldúlt fiútól.
-Hogy én? Nagyobb kérdés az, hogy te mit keresel itt?- majd rám nézett.-És, hogy mit műveltek.
-Semmit amihez közöd lenne.-vont vállat a mellettem ülő.
Kai szeme vörösen megvillant, s beljebb trappolt a szobában, egészen az ágyig, s Sehunt pólójánál fogva felrángatta.
-Ereszd el!-kiabáltam.
-Veled később számolok.- majd Sehunt maga után rángatva megindult az ajtó felé.
-Állj meg!- felpattantam az ágyról, s sietősen az ajtó felé indultam. Sehun tátogni kezdett nekem, amiből csupán annyit sikerült leszűrnöm, hogy "Ne aggódj, nem lesz semmi baj.". Mielőtt kiléptem volna a folyosóra megjelent előttem egy alak, meglökött, így visszaléptem pár lépést, s becsukta orrom előtt az ajtót.
-Te odabent maradsz.-hallattszódott kintről.-Nemsokára vendéged lesz.-majd léptek nyomát hallottam, mik tompulni kezdtek, s később meg is szűntek.
Idegesen járkáltam fel-alá a szobában, s közben ujjaimat tördeltem.
Féltem. Féltem, hogy mi lesz ha Kai visszajön, valamint aggódtam Sehun miatt. Nem akarom, hogy miattam megbüntessék.
Leültem az ágyra, s csak meredtem magam elé. Rosszalló gondolataimat elzártam elmém legmélyebb zugába, s bátorítottam magam, hogy minden rendben lesz.
Dobolni kezdtem lábammal, majd felpillantottam az ajtó irányába, ami pont abban a pillanatban nyílt ki.
Először szívemet elöntötte a félelem, hogy Kai ért vissza, aztán a boldogság, mikor megláttam NiChant az ajtóban állva.
Mint akit ágyúból lőttek ki, úgy szaladtam oda hozzá, s vettem magam karjaiba.
-NiChan!-kiáltottam el magam.- Jól vagy? Nem bántottak? Mi ez az egész? Hol van Seena?
-Pszt!-intett csendre.- Kevés időm van, úgyhogy a lehető leggyorsabban kell elmondanom a lényeget. Kérlek ülj le és hallgass végig.
Helyet foglaltunk mindketten az ágyon, s ő belekezdett mondandójába.
-Először is bocsánatot kell kérnem a saját, és Seena -suttogta a nevét.- nevében is. Sajnálom, hogy nem mondtuk el neked, hogy kik vagyunk, s te ki vagy valójában. Addig akartunk téged megkímélni, ameddig csak lehet. A 18. születésnapod. Ezen a napon akartunk téged öntudatra ébreszteni.-hajtotta le fejét. Megakartam szólalni, ám újra beszélni kezdett.
-Mi mindhárman vadászok vagyunk. Farkasvadászok. A te, S.-rövidítette barátnőnk nevét.- és az én szüleimet is farkasok mészárolták le. Sajnálom.-kezdett könnybe lábadni szeme. A döbbenet kiült arcomra, s könnyeim utat törtek maguknak.
-Mindannyiunk apja vadász volt.Én a bátyámat..-halkult el.- a bátyámat is így veszítettem el.
A szívem szakadt meg. A szüleim végig becsaptak. Tudták, hogy mi vagyok, mégsem szóltak róla. Ha megakartak védeni miért bántak velem úgy, mint egy kutyával? 
-Miért?-ordibáltam.
-Kérlek Nana nyugodj meg. Még nem végeztem.-kezdett el sírni ő is, bár hangján ez nem hallattszódott.
-A mi terhünk most viselni ezt a békjót, s vadászni a farkasokat. Az elmúlt évezredek során nők sosem vadászhattak. Ha mégis már-már csodaszámba mentek a női vadászok. Talán ez az oka annak, hogy még nem haltunk meg. Seena pedig. Nos róla egy szót se szólj. A nevét sem kell tudniuk. Kérlek Nana.-fogta meg kezem, s nézett mélyen szemeimbe.- Bármit is tesznek, vagy mondanak, ne mondj nekik semmit!
Bólintottam.
-Hármunk közül Seena  legerősebb. A te erőd ingadozó jelen pillanatban, mivel nemrég éledt fel teljesen. De ne aggódj, szükséges helyzetben sosem hagy cserben. Próbáljunk kibírni még egy kis időt. Ne aggódj, biztosra veszem, hogy Seena hamarosan visszajön értünk.-mosolygott bátorítóan.-Ami pedig azt a kutyust illeti.-fordította el fejét, s fújt egyet.-Aki bántott téged.-itt már én is nagyot nyeltem.- Ha megszabadulunk innen, ígérem neked, hogy a saját kezemmel fogom megölni.-ígérte kemény hangon.
A következő pillanatban kopogás hallattszódott.
-Ez nekem szól. Kérlek maradj erős, és bírd még ki egy kicsit. Hamarosan újra látjuk egymást.
-Ne menj el!-kiáltottam utána, miközben ő felállt az ágyról, s az ajtóhoz sétált.
-Muszáj mennem.-azzal kinyílt az ajtó, s ő egy utolsó bátorító mosolyt küldött felém, majd kilépett a fényes folyosóra.

~3~ Furcsa érzések

                              [Hallgassátok ezt a számot,miközben olvastok]

 

Nana szemszöge

 

 

Még mindig a fotelban ültem, összetörten. Könnyeim már elapadtak, de a szívembe, a magát befészkelő, mardosó fájdalom nem enyhült. Meredten bámultam magam elé, s közben ujjaimat tördeltem. A nemrég beszűrődő hangok is megszűntek. Kérdéseimre nem találtam semmiféle választ. Fogalmam sem volt arról, hogy kikről beszélhetett Kris, ezelőtt pár perccel. Az apró ablak felé emeltem tekintetem. A hold fénye még mindig áthatóan hatolt be rajta, ezáltal némiképp megvilágítva a sötét szobát, s benne engem. Fogalmam sincs arról, hogy miért raboltak el, és, hogy valójában mit akarhatnak tőlem. Soha nem ártottam senkinek, egy rossz szóval sem, sőt próbáltam mindenkivel a lehető legkedvesebb lenni, már amennyire tellett tőlem. Mostanra, nyilván már Seenáék is halálra aggódják magukat.
-Sajnálom.-suttogtam alig hallhatóan magam elé.
A következő pillanatban a zár kattant egyet, a kilincs lenyomódott, az ajtó kinyílt, és Kai lépett be rajta. A testem remegni kezdett, lábaimat felhúztam, kezeimet pedig magam elé tartottam védekezés képpen.
-Szia, Nanám.-jött közelebb, és simított végig arcomon.
Nyeltem egy nagyot. Olyan volt, mintha egy hatalmas gombóc lett volna a torkomban, ami sehogy sem akar megszűnni.
-Na mi az? Már nem is köszönsz nekem?-guggolt le elém, s halvány mosoly suhant át hibátlan arcán. Újra a sírás határán voltam.
-M-mit akarsz még tőlem? Mond, még is mit?-buktak ki belőlem akaratlanul is a szavak, s közben egy rakoncátlan könnycsepp legördült arcomon, hiába próbáltam minden erőmmel elfojtani.
Kai nem válaszolt. Felegyenesedett, pár lépésnyire eltávolodott tőlem, majd elnézett az ablak irányába, s egy nagy sóhaj hagyta el száját.
Tekintetemet lopva rá emeltem, mire ő rögtön rám nézett, és elmosolyodott.
-Nem bántalak, de most velem kel jönnöd.-lépett elém, majd megfogta bal kezem, és húzni kezdte, ezzel kényszerítve, hogy felálljak ülőhelyemről. Próbáltam ellenkezni, kihúzni kezem szorításából, semmi eredménnyel. Kivezetett a szobából, s a folyosón rángatott maga után. Egy tágas előtérbe érkeztünk, ami nyilván nappaliként funkcionált. 11 sráccal találtam szemben magam, valamint még egy kapucniba és maszkba burkolt, láthatóan sérült emberrel, aki egy széken foglalt helyet, amelyet a többiek készségesen körbeálltak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan vannak. Valamiért ismerős ez az egész. De miért? A nyelvem hegyén volt a válasz, még sem tudtam rájönni, hogy mi az. Kai leültetett a kanapéra, ő maga pedig szorosan mögém állt. A széken ülő embert néztem. Ki lehet ez?
-Itt a pasid. – nézett rám egy vigyor kíséretében Kris. Hogy mim? Ez miről beszél?
-Milyen pasim? Nekem nincs is fiúm.-vontam fel egyik szemöldököm, még mindig nem értve semmit ebből az egészből.
A többiek is összenéztek.
-Hadd nézzem, ki ez!?-indult meg Kris az említett személy felé. Lerántotta a kapucnit, és a maszkot. A döbbenet a másodperc tört része alatt ült ki arcomra. NiChan! Ez..ez nem lehet. Mi ez az egész? Mi a fene folyik itt? Kétségbeesetten néztem rá, majd el is fordítottam a fejem. Kris és egy másik srác vitatkoztak. Ha NiChan itt van, és valaki megszökött. Akkor az a valaki, csak nem..? Seena?! Újra barátnőm felé emeltem tekintetem. Mérhetetlen fájdalmat éreztem, amikor megpillantottam NiChan meggyötört arcát, valamint megsebzett vállát, amiről a pirosló vér, kisebb folyamban csurgott végig karján, egészen a padlóig. Értetlenül bámultam hol rá, hol pedig a szobában tartózkodó többi fiúra. Mégis mi a fene folyik itt, és milyen vadászról beszélnek? Ami ezek után következett arra végképp nem számítottam volna. NiChan pár másodperc alatt kiszabadult a kötelek szorításából, s dühösen arra támadt, aki megsebesítette őt. Láthatóan fájdalmai voltak sérült válla miatt. A következő pillanatban, az, aki nem olyan rég felsegített engem a földről, valamint egy másik srác, farkassá alakultak át. A felismerés villámként hasított belém. Az álmom! Ezért tűnt ismerősnek az egész. Az álmomban is 12 farkas végzett a szüleimmel, majd később velem is. Azt hittem elájulok. NiChan küzdött, ám a két állat lerángatta a fiúról, akinek így semmi komolyabb baja nem esett. NiChan a földön ült, míg az a kettő vérszomjas tekintettel állt előtte.
-NiChan!-jajdultam fel.- Mégis mi folyik itt?- néztem rá, de ő nem válaszolt, csupán lehajtotta fejét.
Megráztam a fejem. Kizárt dolog, hogy ez mind valóság legyen, biztosan csak álmodom.
Kris NiChan elé lépett, rendre utasította, majd intett a két fiúnak, akik visszaváltoztak emberré, majd felrángatták a lányt a földről, leültették, s újra megkötözték.
-Hol van a másik?-kérdezte ingerülten Kris, NiChant, aki válaszul csak bokán rúgta őt.- Szóval nem fogod elmondani? Oké, te akartad.-vigyorgott egyet, majd barátnőm nyaka köré fonta ujjait, s szorítani kezdte azt. Láttam NiChant szemeiben a fájdalmat. Nem bírtam ezt tovább nézni! Meg akarom őt védeni, megmenteni mindazoktól akik fájdalmat okoznak neki! A düh és a sajnálat érzése egyszerre uralkodott el bennem. A következő pillanatban már úgy éreztem mintha nem én gondolkoznék, s ezáltal testem sem én irányítanám. Lehunytam szemeimet, majd újra kinyitottam. Oldalra fordítottam a fejem, elvigyorodtam, majd felpattantam, s dühösen Kris felé vettem az irányt. Még mielőtt valódi áldozatomhoz értem volna, Kai elém ugrott, majd próbálta kezeimet leszorítani. Egyenesen szemeibe néztem, amik mintha némi féle félelmet sugároztak volna. Újból elvigyorodtam, s egy nemvárt pillanatban, nagy erővel a falnak repítettem őt, aki nagy csattanással érte el azt, majd ájultan esett össze a padlón. Újra Kris felé fordultam. Szemem dühösen megvillant, ám mielőtt rávethettem volna magam 4 farkas ugrott rám, ezzel sikeresen lefogva engem. Pár másodperc után újra normálisnak éreztem magam. Mi történt? Felpillantottam, és NiChan pillantását kerestem.
-Nana.-szólalt meg lágy hangon.- Ígérem, minden rendben lesz.-nyugtatott, majd válla felé kapta tekintetét. Iszonyatosan fájhat neki.
-Sehun, vidd őt vissza a szobájába. - mutatott rám Kris, majd közelebb jött és szemeimbe nézett.-Nem gondoltam volna, drágám, hogy te is vadász vagy.-közölte maró gúnnyal a hangjában.– Kait pedig szedjétek össze a padlóról.–utasította a többieket. Dühösen néztem Krisre. A vérszomj eluralkodott rajtam. Igen, meg akartam őt ölni. Mindennél jobban vágytam arra, hogy holtan lássam, viszont ebben a helyzetemben aligha tudnék bármit is tenni. Azt sem tudom, hogy az előbb mi történt velem.
Hárman félve, és óvatosan engedni kezdtek szorításukon, majd mikor végleg meggyőződtek, hogy nem teszek semmit, elengedtek. Kivéve az, aki felsegített, miután sikeresen kizuhantam a folyosóra.
-Gyere.-majd húzni kezdett maga után. Szóval a neve Sehun.
Hátrapillantottam NiChanra, aki oldalra döntött fejjel ült székén, tekintetét aggódóan rám emelve, majd a fal eltüntette őt előlem.
-Tudok menni magamtól is, nem kell ráncigálni.-közöltem közönyös hangon.
-Az lehet, csak hogy fő az elővigyázatosság, kedveském.-mondta kissé cinikusan.
A szoba ajtajához értünk, készségesen betessékelt, majd ő is bejött utánam.
-Ez még is mi a fene?-mutatott a földön heverő, véres lepedőre.
Nem válaszoltam, csak elfordultam, hogy ne lássa könnyezni kezdő szemeimet. Újra feltörtek a szörnyű együtt létünk, fájdalmas emlékei.
-Mit művelt veled Kai?-kérdezte kedvesebb hangnemben.
-Hát nem nyilvánvaló?-fordultam felé. Újra a lepedőre nézett, majd rám.
-Megerőszakolt?-mintha némi dühöt véltem volna felfedezni hangjában.
Válaszul csak bólintottam, majd elhaladva mellette, leültem az ágyra. Ő más volt. Nem féltem tőle. Nem tudom miért, valamiféle megmagyarázhatatlan okból. Könnyeim, most már végleg utat törve maguknak folytak le arcomon. Az ágy besüppedt mellettem, ahogy Sehun helyet foglalt rajta. Csak néztem magam elé, s azt, ahogy könnyeim ruhámra hullanak, ezzel átnedvesítve az anyagot, azon a kis helyen. Meleg kéz érintését éreztem hátamon, ahogy fel alá járt rajta. Rápillantottam Sehunra, aki csak halványan mosolygott rám. Nem bírtam tovább, szorosan mellkasához bújtam, és zokogtam. . Az életem felborult, azt sem tudom, hogy ki vagyok valójában. Valaki magyarázza el! Nem akarok többé tudatlanul, kétségek között tengődni. Sehun csak tovább simogatta hátam, majd lágy csókot lehelt fejem búbjára. Kezdtem fokozatosan megnyugodni. Légzésem is visszaállt, s most már egyenletesen vettem a levegőt. Már nem sírtam, csupán szipogtam.
-Nyugodj meg, Nana.-suttogta fülembe, kellemes, lágy hangon a karjaiban tartó fiú.
Legalább fél órája lehettünk ugyanabban a pózban, s pilláim egyre csak nehezülni kezdtek, míg végül végleg le nem csukódtak. Elaludtam.

Seena szemszöge

 

 

~Egy erdő közepén állok, egy kis tisztáson, szomorúan, s végtelenül magányosan. A hátam mögött lévő bokrok zörögni kezdenek, s a fáról lehulló, száraz falevelek jellegzetes, ropogó hangja hallattszódik, melyeket léptek nyomai okozzák. Kétségbeesetten hátrafordulok. Várom, hogy a hangok okozói kilépjenek az árnyékból, s megmutatkozzanak előttem. Pár másodpercnyi várakozás után erőtlenül hullok térdre, s könnyeim utat törnek maguknak, hogy aztán felfedező útra induljanak arcomon. Az előttem álló két személy, az a két ember, akik elvesztése teljesen átformálta az életem. A szüleim. Melegséget, s végtelen kedvességet sugárzó szemekkel néznek rám, majd lassú léptekkel megindulnak felém. Lábaim mozdítani akarom, hogy felálljak, s nyakukba vessem magam, ám azok egy centit sem hajlandóak mozdulni. Ijedten nézek végtagjaimra. Mindkettőt, mint a tekergő kígyók, úgy fonják körbe az erdő sötétjéből kihúzódó, méregzöld indák. Kétségbeesetten pillantok szüleimre, kik már tőlem körülbelül ötven centiméterre állnak, s meleg pillantásukat, valami sötét és ijesztő váltja fel. Számat szólásra nyitom, ám azon semmiféle hang nem akaródzik kijönni. Az előttem állók teste lassacskán bomlani kezd, s férgek hada járja át testüregeiket, majd kinyújtva kezüket felém nyúlnak.
-Seena!Seena!-kiáltják mindketten rémisztő, mély, lidérces hangon. Még mielőtt teljesen elérnének hozzám, felébredek.~

Felpattantak szemhéjaim. Először fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, majd mikor megéreztem az undorító farkas szagot, villámként hasított belém a felismerés. A szívem kihagyott egy ütemet. Körbepillantottam. Egy sötét, nyirkos, talán pinceként szolgálható helységbe voltam bezárva. A széken kívül, amin ültem, semmi más tárgy nem volt fellelhető. Velem szemben, halovány fénysugár szűrődött be, a korhas, dohos faajtó repedésein. A hold fénye. Ma különösképpen erős fénnyel világított. Kezeimet mozgatni kezdtem, melyeket vastag kötelekkel tettek mozgásképtelenné. Elvigyorodtam. Nevetséges a gondolat, hogy azt hitték, ezekkel a székhez kötözhetnek. Nem került túl nagy erőfeszítésembe, s a kötelek, elszakítva hulltak le a nedves homokra. Kikötöztem lábaimat, felálltam, majd lábujjhegyen az ajtó felé vettem az irányt. Kikukucskáltam a legnagyobb repedésen, mely elég volt, hogy egyik szememmel átlássak rajta. Két fiatalabb srác ráncigált valakit maga után. Alakját eltakarták, bár látnom sem kellett ahhoz, hogy tudjam, NiChan az. Megvártam míg eltűnnek szemem elől, s mikor már közvetlen közelemben senki jelenlétét nem éreztem, egyetlen kisebb rúgással kirúgtam az ajtót, mely előttem pár méterre landolt a földön. Végigpásztáztam mindent magam körül, majd mikor meggyőződtem, hogy tiszta a terep, futásnak eredtem az erdő, éjsötét mélyébe. Mikor beértem a fák közé, egy öreg nyír kérgére tettem tenyerem, majd utoljára visszafordultam, s halkan suttogtam magam elé.
-Tartsatok ki! Ígérem, visszajövök értetek.-azzal ugyanolyan gyorsasággal, ahogy elindultam futottam tovább.
Józanul kellett végiggondolnom az egészet. Nagy szerencsém volt, hogy őrizetlenül hagytak, s ezáltal alkalmam nyílt megszökni. Csak remélni tudom, hogy míg én összeszedem magam NiChannak és Nanának semmi bántódásuk nem esik. A házunk felé tartottam, majd hirtelen megálltam. Nem, a házunkhoz biztosan nem mehetek. Kizártnak tartom, hogy ne figyeltetnék meg, vagy ha még sem, rögtön ott keresnének. Eszembe jutott az a kis kunyhó, messze a házunktól, amit még NiChannal építtettünk, pont az ilyen esetek történésére. Az ellenkező irányba fordultam, s szaporán kapkodni kezdtem lábaimat. Fárasztó 20 percnyi futás után megálltam, a kissé ijesztő, sötét indákkal, és méregzöld futónövényekkel benőtt kunyhó előtt.
A kora nyári szellő hűtötte, a futástól felhevült, izzadsággal borított arcomat. A levegőben az akácfa virágának jellegzetes, kábító illata terjengett. Nyoma sem volt a farkasok, gyomrot felkavaró, szúrós szagának. Előkotortam az egyetlen egy virágcserépbe rejtett kulcsot, bedugtam a zárba, elfordítottam azt, s beléptem az ajtón, majd az ajtót újra biztonságosan kulcsra zártam. Minden érintetlen volt. A fegyverek, a ruhák, a szoba közepén álló hatalmas ágy, s még NiChan kedvenc képe is, mely a szemközti falon lógott. Hármunk mosolygós arca tekintett vissza róla, rám. Elmosolyodtam. A lehető legrövidebb idő alatt össze kell szednem magam, és kitervelni, hogy s miként mentem meg őket. Aggodalmam tovább fokozta, hogy Nana bármelyik pillanatban öntudatra ébredhet. Annyi farkassal össze zárva, erre nagyon is megvan az esély. Sóhajtottam. Leültem az ágyra, majd el is dőltem rajta. A plafont bámultam, s mélyen gondolataimba merültem.

NiChan szemszöge

 

 

Miután Nanát, a Sehunnak nevezett, egyik farkas elrángatta szemem elől, Kris kiadta a parancsot Taonak, hogy vigyen le az alaksorba, s maradjon is ott, őrizni engem. Sebesült vállam már mérhetetlenül fájt, s zsibbadt miatta az egész karom. Tao elém lépett, kioldozta végtagjaimat a kötelek szorításából, felrántott, majd vonszolni kezdett maga után. Nem láttam értelmét a tiltakozásnak. A jelen állapotomban úgysem tehetnék sok mindent, így hát beletörődően mentem hatalmas alakja után. Kinyitott egy ajtót, majd újra megindultunk. A lépcsők kígyódzó sora, koromsötét helyen vezetett le, melyet csupán néhány halvány lánggal égő, pislákoló lámpa világított meg. Hangokat hallottam a hátam mögül. Lopva hátrapillantottam, s egykedvűen nyugtáztam magamban, hogy még két farkas kísér Taon kívül. Név szerint Lay, kit nyilammal eltaláltam, valamint Chen, kinek nevét beszélgetésükből sikeresen elkaptam. Ahogy végigmértem az ő arcát, furcsa, ismerős vonásokat véltem felfedezni benne. Arra viszont nem sikerült rájönnöm, hogy miért oly ismerősek.
Megálltunk, Tao kinyitotta a rozsdás, vas ajtót, majd maga után behúzott a cellába. Intett a két fiúnak, hogy boldogul, s ők ketten elmehetnek. Miután távoztak, a helységben álló kis asztalhoz lépett, majd felkapcsolta, a rajta elhelyezett olvasó lámpát. Így már tisztán ki lehetett venni, hogy egy börtöncellába lettem bezárva. A kis asztal, rajta a lámpával, egy elég rossz állapotban lévő, de még használható ágy, valamint egy fa széken kívül, melyről már lekopott a festék, semmi más nem tette otthonosabbá a nyirkos helységet.
A következő pillanatban Tao felém fordult, s átható tekintettel nézett rám, szinte már feketén izzó szemeivel. Kezeivel, melyen jól láthatóak voltak kidudorodó izmai, felkapta a széket, s az ágy mellé helyezte. Ezt követően elém lépett, a szék felé húzott, majd szó nélkül leültetett rá, mely megnyikordult alattam. Kezeimet hátra fogta, mire én felszisszentem, majd egy határozott mozdulattal a szék támlájának kötözte őket. A cella ajtaja felé indult, kilépett rajta, majd eltűnt.
Sóhajtottam. Mihez fogok most kezdeni? Rettentően fontos lenne Nanával beszélnem. Csak remélni tudom, hogy nem csinál semmi őrültséget, és megérti majd a helyzetet. Ugyanakkor aggódom Seenáért. Bízom benne, hogy összeszedi magát, s eljön értünk.
Nem sokáig maradhattam egyedül gondolataimmal, mert Tao újra feltűnt, s kezében egy ásványvizes flakon, valamint egy kis elsősegély doboz pihent. Mellém lépett, majd helyet foglalt az ágyon.
-Vedd le a felsőd!- utasított, a lehető leghidegebb hangnemben.
Szemeim nagyra nyíltak, ezen szavak hallatán.
-Nem fogom levenni.-makacsoltam meg magam, s ellenkező irányba néztem el.
Még is hogy gondolja? Már miért venném le?
-Jó, nem muszáj saját magadnak levenned, megteszem én.-majd megragadta felsőmet, s egy határozott mozdulattal letépte rólam.
Akaratom ellenére is elpirultam. Hisz még is csak, immár, egy szál melltartóban ültem ez előtt az "ember" előtt, aki nem mellesleg, férfiból van. Kislányos zavarom rögtön tovaszállt, mikor vérző, s a földtől koszos sebemre pillantottam. Tisztán látszódott Tao fogainak nyoma.
Az említett könyökömnél megfogott, s gyengéden közelebb húzott magához, hogy gondtalanul hozzá tudjon férni a sebhez. Elfordítottam fejem. Semmiképp sem akartam a rám olyan nagy hatást gyakorló, átható tekintetével találkozni. Vizes szivaccsal letörölte a vért, mely már nagy mértékben rászáradt karomra, majd lefertőtlenítette a sebet, s végül bekötözte azt.
-Kész - jelentette be, hűvös, kimért hangon. Még itt sem néztem rá, csak néma csendben ültem tovább.
Tao állam felé nyúlt, majd megfogta azt, s maga felé fordította arcomat. Nem néztem feketén tündöklő szemeibe, csak a padlót bámultam, s az imént lehulló vércseppek által alkotott, kis, pirosló tócsát.
-Nézz rám! – kiáltott rám, mire én összerezzentem.
-Soha!-kiáltottam vissza, majd elrántottam fejem, mire ő újra állam után nyúlt, ismét maga felé fordítva.
Nem akartam őt látni. Lehunytam szürke szemeimet, hogy véletlenül se kelljen ránéznem, majd kezeimet ökölbe szorítottam.
Tao csak morgott egyet, majd a következő pillanatban, valami hűvös, de mégis gyengéd értintette ajkaimat. Szemeim kipattantak, s így farkasszemet néztem gyönyörű íriszeivel. Ettől féltem, ezért nem akartam ránézni. Elvesztem a tekintetében, s képes lettem volna a józan eszem elveszteni, ha hirtelen nem válik el tőlem. Ajkai mosolyra húzódtak.
-Hmm. Végül, mégis csak rám néztél, baby.-ült ki a képére egy undorító, kaján vigyor.
A düh egyszerre járta végig testem, s tombolt tovább.
-Mi a fenét képzelsz magadról? Te csak, egy rohadt korcs vagy. Semmi több!-buktak ki belőlem a szavak, mire Tao fekete szemei haragosan megvillantak.
Hirtelen megragadott, könnyed mozdulattal elszakította a köteleket, kezeimen, majd felrántott a székről. Így mind a ketten az ágy mellett álltunk, s egymás szemeibe néztünk. Pár pillanatra végigmértem arcának minden szegletét. A szemeit, mely első pillanattól elvarázsoltak, érzéki száját, melyet jelen pillanatban kedvem támadt volna, újra saját ajkaimmal érinteni. Megráztam a fejem. Nem! Nem gondolhatok ilyesmikre. Én, én megvetem, és utálom őt! Igen, hiszen egy közölük. Fújtam egyet.
Az eddiginél is közelebb lépet hozzám. Körülbelül másfél fejjel volt magasabb tőlem. Ajkai, csupán két milliméterre lehettek enyéimtől. A testem megremegett, ő maga pedig, újra széles vigyorra húzta száját.
A következő pillanatban felemelte kezét, s nyakam köré fonta, majd gyengéden megszorítva azt, az ágyra döntött. Fölém tornyosult, kezét elengedte nyakamról, majd gyengéd csókot hintett ajkaival arra. Hideg, ugyanakkor jóleső borzongás futott végig egész testemen. Abbahagyta nyakam csókolgatását, s egyenesen rám nézett. Szemében ott motoszkált a vágy, ugyanakkor valami sötét, amitől megrettentem. Féltem. Igen, féltem tőle, pedig soha, senkitől sem rettegtem. Számtalan farkassal megküzdöttem már, viszont a félelem érzését, most először érzem.
Tao újra elvigyorodott, majd szólásra nyitotta száját.
-Ne hidd azt vadász, hogy az előbbi beszólásodat elnézem neked.-majd, jobb kezét újra nyakam köré fonta, s erősebben szorítani kezdte. Kezeimet, két lábával tartotta az ágy hűvös lepedőjén. Sehogy sem tudtam védekezni. Nem telt egy perc sem, s a világ megszűnt körülöttem, engem pedig elragadott a feneketlen sötétség.

~2~ Váratlan fordulat

[Hallgassátok ezt a számot, miközben olvastok]

Nana szemszöge

Kinyitottam szemeimet. Először homályosan láttam, majd pislogtam párat és kitisztult a kép. Egy ismeretlen szobában voltam. A fal bézs színű volt, én pedig egy nagy, barna ágyon feküdtem. A hold bevilágított egy apró ablakon. Körbepillantottam. A szobában helyet foglalt még egy fotel, egy Tv és egy kis asztal. Ezen kívül teljesen üres volt. 
-Mégis hol a fenében vagyok?- kérdeztem kétségbeesetten, mikor eljutott a tudatomig, hogy nemrég még hazafelé tartottam.
-Legyen elég annyi, hogy ha jó kislány leszel, elengedünk.– hallottam meg egy férfihangot a szoba egyik sarkából. Azonnal abba az irányba fordítottam a fejem. A srác nagy vigyorral a képén bújt ki az árnyékból. Egyre közelebb lépkedett hozzám. Az egész testem remegni kezdett. A szívem  hangosan dübörgött, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Odakaptam a kezem.
-M-m-mit akarsz?-kérdeztem elcsukló hangon.
-Hát nem nyilvánvaló?-mászott fel közben ő is az ágyra. Az az undorító vigyor még mindig ott díszelgett a képén.  Én egyre feljebb húzódtam az ágyon, mígnem beleütköztem annak támlájába. Rettentően megijedtem.
- H-hagyj engem békén!- üvöltöttem kétségbeesetten.
Az ismeretlen nem válaszolt, csupán még jobban vigyorgott.
Nyeltem egy nagyot. A levegőt szaporán vettem. Lehunytam szemeimet. Vártam, hogy mi fog történni. Hallottam, ahogy Ő egyre feljebb csúszik az ágyon. Keze már a lábszáramat simogatta. Azonnal felhúztam a lábam. Lassan kinyitottam a szemem. Ekkor hirtelen megszólalt egy ismerős zene dallama. A telefonom! Felakartam állni, de a srác megelőzött. Kezébe vette a telefont, majd elhúzta a száját.
-Ez a NiChan állandóan hívogat! - látszott rajta, hogy ideges. Fogta a telefont és a falnak dobta, az pedig a földre esett, kis darabokban.
-Mit képzelsz? Azt a múltkor vettem!- csattantam fel. Azonnal megbántam, amit mondtam. 
A fiú arcán ismét kaján vigyor jelent meg, és egyre közelebb és közelebb jött. Előttem állt meg.
-M-mégis mi a f-fenét akarsz t-tőlem?-kérdeztem remegő hangon. Ő nem válaszolt, csupán lehajolt hozzám. Így farkasszemet néztem gyönyörű barna szemeivel. Álltam a tekintetét.-Nem hallottad? Azt kérdeztem mi a francot akarsz te tőlem?!-kiáltottam újra fel.
-Mondtam már. Nem nyilvánvaló?-két kezével megfogta vállamat, majd egy hirtelen mozdulattal ledöntött az ágyra.- És én a helyedben nem sikítoznék.-villantak meg szemei.
Könnyeim kibuggyantak, majd végigfolytak arcomon. Az ismeretlen fölém tornyosult és nyakam kezdte csókolgatni. Megremegtem. 
-Hagyj békén!-majd minden erőmet összeszedve lelöktem magamról, és felpattantam. Az ajtó felé vettem az irányt. Megfogtam a kilincset, lenyomtam, ám az ajtó nem nyílt ki. Be van zárva. A francba! Az egyik kezemmel ütni kezdtem a finoman csiszolt fa ajtót, a másikkal pedig a kilincset rángattam.
-Engedjenek ki! Kérem, valaki! Nyissák ki az ajtót! Segítséééééééééég!-kiáltottam torkom szakadtából. Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik. Úgy éreztem nem kapok levegőt.
Az ajtó kinyílt, én pedig kizuhantam egy világos folyosóra. Felpillantottam. 2 fiú állt előttem.
-Itt a mi kismadarunk.-szólalt meg az egyik csupa gúnnyal a hangjában. Itt már tudtam, hogy ők sem jobbak, mint akivel a szobában voltam. Hátranéztem. Ő ott állt mögöttem. A harmadik srác a kezét nyújtotta, én habozva ugyan, de megfogtam. Segített felállni, majd sarkon fordult, és eltűnt a folyosó kanyarulatában. 
-Mi történt Kai? Mitől ijedt meg a drága?-nézett a mögöttem állóra a srác, majd rám. Szóval Kainak hívják azt a férget.
-Ehh.-fogta meg vállam Kai.-Nagyon harcias vagy drágám. De nem menekülsz.-Majd hirtelen mozdulattal újra berántott a szobába.-Kris..-szólította meg a kint állót.- Ne zavarjatok. Majd én gondoskodom róla.-fordult felém vigyorogva. Újra remegni kezdtem. Az a srác..vagyis Kris csak bólintott, majd ő is sarkon fordult.
-Kérlek ne hagyj itt vele! Nem akarom!- kiabáltam utána. Ám ő csak kezével intett egyet.-K-k-kérlek..-csuklott el a hangom. Kai bezárta az ajtót, majd a kulcsot nadrágja zsebébe csúsztatta. Újra felém fordult.
-Hogy hívnak?-fordította oldalra fejét.
-Mi közöd hozzá? Hagyj békén!-hátráltam az ágy felé.
-Azt kérdeztem..-itt elhalkult.- hogy mi a kibaszott neved!?-kiáltott rám. Megijedtem.
-Choi N-nana.-válaszoltam dadogva.
-Mindjárt más, Nana.-vigyorodott el. Megindult felém. Én tovább hátráltam, majd beleütköztem az ágy szélébe. Elvesztettem egyensúlyom, és nagy huppanással ráestem a matracra.
-Megy ez magadtól is. Nos akkor..- elért ő is az ágyig. Levette felsőjét. Így jól lehetett látni kidolgozott, izmos felsőtestét. Elfordítottam a fejem. Éreztem, ahogy az ágy besüpped mellettem, majd Kai fölém hajol. Felé fordítottam a fejem, majd rögtön oldalra.
-Szállj le rólam!- erre ő felnevetett.- Nem hallod? Azt mondtam, hogy szállj le rólam!
-Drága Nanám, jobban tennéd, ha nem ellenkeznél.-majd megfogta államat, s fejem maga felé fordította. Államat még mindig erősen szorította, próbáltam szabadulni, de ő túl erősnek bizonyult. Közeledett felém, leheletét már bőrömön éreztem. Majd ajkait enyéimre tapasztotta. Én minden erőmmel tiltakoztam. Ütöttem őt kezeimmel, rúgkapáltam lábaimmal. Sikertelenül, semmit nem értem el vele. Ráharapott alsó ajkamra, így a fájdalomtól, szám szét nyílt, ő pedig becsúsztathatta nyelvét számba. A könnyek patakokban folytak le arcomról. Tudtam, hogy mit akar tőlem. Az egész testem remegett a félelemtől. A szívem oly hevesen dobogott, mint eddig még soha. Elvált tőlem. 
-Ne sírj.. Élvezni fogod.-húzta végig mutató ujját arcomtól egészen a mellemig.
-K-kérlek hagyj békén! Én nem akarom!-könyörögtem.
-Kuss legyen! Azt fogod tenni, amit én mondok.-nevetett.-Hát még mindig nem érted? Neked nincs beleszólásod a dolgokba.-azzal egy hirtelen mozdulattal letépte rólam felsőmet.-Grr.-morgott egyet.
Próbáltam ellenkezni. Ütöttem őt ahol értem. Semmi hatása nem volt. Kai ajkai nyakam csókolgatták. Ő derekam alá nyúlt, s közben kicsit megemelt. Kikapcsolta melltartómat, majd könnyed mozdulattal le is vette.
-Ez nem kell ide.-nézett kajánul szemeimbe.
Már nem mertem ellenkezni, ugyanakkor semmit sem csináltam. Úgy feküdtem, mint egy báb. Teljesen ki voltam szolgáltatva neki. Semmit sem tehettem. Ajkai már nem nyakam, hanem melleimet kényeztették. A testem reagált az érintéseire, én ugyanakkor csak undort éreztem. Lejjebb vándorolt testemen, s már hasfalam borította el csókokkal. Én kétségbeesetten sírtam. Miért én? Mi rosszat tettem? Kavarogtak fejemben a kérdések. De mind megválaszolatlan maradt. Kai gyors mozdulattal lehúzta nadrágomat, fehérneműmmel együtt, majd nyelvével legérzékenyebb pontomat kezdte el izgatni. Nem értettem, élveztem ugyanakkor undorodtam tőle. Pár perc után belém hatolt egyik ujjával, majd még egyel, és még egyel. Én még mindig sírtam. Felegyenesedett. Letolta magáról nadrágját, majd alsóját is. Ahogy megláttam meredő férfiasságát, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Arca diadalittasan ragyogott.
-Mondtam, hogy élvezni fogod.-gyors mozdulattal átfonta derekamat két kezével, és megfordított. Így térdeltem az ágyon. Semmi finomságot nem mutatva, durván belém hatolt. Nagy fájdalmat éreztem, ő pedig erőteljesen felnyögött. Gyorsan mozgott, engem nem kímélve. Nagyon fájt. Összeszorítottam fogamat, s lenéztem a paplanra, ami kisebb foltokban véres volt. Nem bírtam tovább.
-K-k-kérlek..h-h-hagyd a-abba, n-nagyon f-f-fáááááááááj.-utolsó szavamnál felordítottam, mikor is ő még durvábban és erőteljesebben hatolt belém.
-Kuss legyen! Te csak hallgass és tűrj.-csapkodta meg hátsó felem. Ez egy vadállat. Valaki segítsen! 
-Segítséééég!Kérem!-nem bírtam tovább. Kiáltásom minden eddigi jajszónál hangosabb volt.
-Azt mondtam, hogy kussolj. Nem érted?-fordított hirtelen mozdulattal maga felé és száját enyémre tapasztotta. Közben újra belém hatolt. Próbáltam szabadulni, kevés sikerrel. Amilyen mélyen csak tudtam, belekarmoltam hátába, mire ő fájdalmasan felkiáltott.
-Hülye kurva!-majd pofon vágott. Arcom égett az ütés helyén. Nincs mit tennem. Csendben tűrtem, és vártam. Nem sokáig kellett még szenvednem. Pár perc után kivette belőlem férfiasságát, s hasamra élvezett. Fáradtan dőlt le mellém az ágyra. Én azonnal felpattantam és öltözni kezdtem, majd a lehető legtávolabbi sarokba menekültem, s ott leültem, fejem a falnak döntve. Könnyeimet törölgettem. Lent még mindig fájt. Az ágyra pillantottam.  Kai felült, majd ő is öltözni kezdett. Mikor végzett felém vette az irányt. Lehajolt hozzám. Én lehajtottam fejemet, mire ő rögtön visszarántotta, s egy csókot nyomott ajkaimra.
-Még jövök, Nanám!-azzal az ajtó felé vette az irányt, kiment, és az ajtót rám zárta.
Szinte már ordítottam a fájdalomtól. Könnyeim újra utat törtek maguknak. Felálltam, és az ágyhoz csoszogtam. A lepedő tiszta vér volt. Gyors mozdulattal lerántottam onnan, és a földre dobtam. A takarót kezembe vettem. A fotel irányába lépdeltem, majd leültem. Magamra rángattam a takarót.
-Valaki...kérem..mentsen meg!-suttogtam magam elé fájdalommal teli hangon.
 Könnyeim  végigfolytak arcomon és a takaróra hulltak. Sosem hittem, hogy velem ilyen megtörténhet. Egy ilyen helyen..egy ilyen emberrel..vesztettem el a szüzességem. Ezt nem tudom elhinni.
-Baszd meg Sehun! Hová lett a másik?- hallatszott be. Rögtön felkaptam a fejem. Szóval még többen vannak..
-Nem tudom Kris.- Kris..ő az az előbbi srác.- Idehoztuk őt is a másikkal együtt. Eszméletlen volt, most meg felszívódott.- újabb hang. Ezek miről beszélnek? Kiket hoztak ide, és ki tűnt el?

NiChan szemszöge

Mikor kinyitottam szemeimet, számomra ismeretlen helyen voltam. Egy széken ültem. Kezeim hátra voltak kötözve. A vállam sajgott. Mellettem a padlón, pedig egy hatalmas vértócsa díszelgett. Sok vért veszítettem. Körülpillantottam. Seenát nem láttam sehol, sőt senkit. Már tisztán ki tudtam venni, hogy egy sötét szobába vagyok bezárva.
-Baszd meg Sehun! Hová lett a másik?- hallottam meg az ingerült hangot odakintről. A dögök..
-Nem tudom Kris.- halkult el a srác hangja.- Idehoztuk őt is a másikkal együtt. Eszméletlen volt, most meg felszívódott.- Szóval Seena megszökött! Hála az égnek, hogy ő legalább jól van. Sóhajtottam. Az ajtó kinyílt. 
-Hé srácok! Már ébren van!-mutatott rám  az, aki benyitott.
-Ó igazán?-hallottam egy másik gúnyos hangot kintről.
-Kivigyem?-kérdezte az ajtóban álló.
-Ja, hozd ki Xiumin.-a srác csak bólintott, majd megindult felém.
-És most kijössz! Gyerünk állj fel!-majd felrángatott a székből. A vállamat fogta, ami iszonyatosan fájt. Összeszorítottam fogaimat.
A srác, vagyis Xiumin kivezetett a nappaliba, ahol 12 farkassal találtam szemben magam. Az az undorító szag megcsapta az orrom. Felfordul a gyomrom.. Leültettek egy székre, majd körém gyűltek.
-Tao! Egy íjászt vállon harapni? Szép munka, haver! -majd dicsérően vállba veregette Xiumin azt a bizonyos Taot. Szóval ő volt? Tao... Nem volt időm ezen mérgelődni. Az egyik dög eltűnt, majd pár perccel később visszajött. De nem egyedül. Nanát rángatta maga mögött. Őt leültették a kanapéra. Tekintetét rám emelte. Tisztán láttam a fájdalmat és kétségbeesést a szemében. Nagyon remélem, hogy nem csináltak vele semmit. Ahogy bántak vele.. Nem hinném, hogy rájöttek volna, hogy ő is vadász. Sóhajtottam. Egy valamit, viszont furcsálltam. Miért nem öltek meg?
-Itt a pasid. – szólt Nanának az egyik.
Ezek milyen pasiról hablatyolnak? Ó..Már értem. A maszk és a kapucni még mindig rajtam van. Azt hiszik, hogy fiú vagyok? Ez vicces.
-Milyen pasim? Nekem nincs is fiúm. - válaszolt Nana, meglepetten.
A fiúk értetlenül néztek egymásra.
-Hadd nézzem, ki ez!?- jött közelebb hozzám egy fekete hajú srác. Gondolom ő az alfa.
Lerántotta rólam a maszkot. 13 meglepett szempár szegeződött rám. Nana, majdnem elájult, amikor meglátott. A dögök meg csak pislogtak.
-Ki a halál ez? Kit hoztatok ide? – kiabált az alfa a többivel. – A másik megszökik. És ti még csak nem is vadászt hoztok ide, hanem egy lányt?-mutatott közben ingerülten rám. Hogy ez mekkora egy idióta.
-Kris!-szóval Krisnek hívják.- Ő az a vadász. Ő találta el Lay-t is. Én pedig ezért is haraptam meg.- mutatott a vállamra Tao. Eddig nem is gondoltam a fájdalomra, de most újra éreztem. Elöntött a düh, ahogy ránéztem Taora és Nana meggyötört arcára. Minden erőmet összeszedtem. A kötelek szakadni kezdtek a kezemen, majd a lábamon is. Hirtelen felpattantam, majd Taora ugrottam. Oldalát próbáltam összeroppantani. Ám a vállam mérhetetlenül fájt még, így nem tudtam akkora erőt kifejteni, amelyet szerettem volna.  Két másik farkas azonnal átváltozott, s engem lerángattak Taoról. A földön ültem, míg az a kettő fogvicsorgatva állt előttem.
-NiChan? Mégis mi folyik itt?- nézett rám Nana, összezavarodva. Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem.
-Nyugodj le!– állt elém Kris. Intett a srácoknak, hogy elég lesz. Ők visszaváltoztak, majd megfogtak engem és visszaültettek a székre. Újra megkötöztek.– Hol van a másik?- kérdezte ingerülten. Seenára célzott. Válaszul csak bokán rúgtam. Hogy hiheti, hogy válaszolni fogok?Erre ő elnevette magát.
-Szóval nem fogod elmondani? Oké, te akartad.- megszorította a nyakam. De nem úgy, hogy megfojtson, inkább csak rám akart ijeszteni. Fél szemmel Nanát néztem. Az ő szeme vörösen megvillant. Ne! Felugrott a kanapéról és Krisre támadt. Egy másik megpróbálta lefogni. Nem sok sikerrel, mert a fiú, az egyik falnak csapódva ért földet. Szóval megtörtént. Felébredt benne. Végül négyen ugrottak rá, így sikerült őt lefogni. Nana csak nézett rám, még mindig vörösen izzó szemeivel. 
-Nana, minden rendben lesz.-szólaltam meg először, és biztatóan néztem rá.

~1~ Támadás

[Hallgassátok ezt a számot, miközben olvastok]

Seena szemszöge

-Nana perceken belül hazaér és indulhatunk.-álltam fel a kanapéról.
-Nemsokára el kell mondanunk neki. - hozta fel már sokadjára ezt a témát NiChan. Sóhajtottam.
- Nézd. Igazad van. De, úgy hiszem bölcs döntés lenne megvárni vele a születésnapját. Nem gondolod?-néztem kérdőn rá.
-Meglehet. De tovább nem halogathatjuk.-nézett közben ki az ablakon.- Már sokkal előbb el kellett volna neki mondanunk.-majd egy nagy sóhaj hagyta el a száját.
-Tudod, hogy csak meg akartam őt kímélni.-közben ránéztem a polcon díszelgő képre, ami Nanát ábrázolta.
-Én tudom. De ezek után még nehezebb lesz. És valld be Seena, te is félsz neki elmondani.- közben a párás ablakra rajzolt mutatóujjával.
-Ehh..-vakartam meg tarkómat.- Túl jól ismersz.
-De miért?
-Hm?
-Miért félsz?-fordult közben felém.
-Aiish..Attól tartok csupán, hogyha megtudja az igazat, előfordulhat, hogy megharagszik ránk amiért eddig titkolóztunk.-szavaim hangzása alatt tisztán ki lehetett venni, hogy eleredt az eső.
NiChan csak bólintott.
-Nézd!-mutatott az ablak irányába.- Már jön is. Épp időben.
Mosolyra húzódott a szám. Olyan ártatlan még. Az igazság az, hogy ha tehetném soha nem mondanám el neki, hogy ki is ő valójában. Nem akarom belerángatni ebbe a még bűnösebb világba.
-Megjöttem!-belépett a nappaliba, majd ledobta táskáját a kanapéra. Ez az utolsó éve a suliban.
-Szia.-köszöntünk egyszerre.
-Végre, hogy hazaértél.-nézett rá morcosan NiChan. Nana erre csak a vállát húzogatta.
Most már nyugodtan indulhatunk, hiszen itt biztonságban van.
-Mi elmentünk dolgozni. Az ajtót és az ablakokat is jól zárd be! Semmi esetre se nyisd ki! Megértetted?
-Oké anya!-forgatta meg szemeit.
-Ne pimaszkodj! Ez nem játék..-halkultam el a mondat végén.
-Jó-jó tudom. Minden este elmondod. Tudok már vigyázni magamra.-emelte fel hangszínét. Ó drága Nanám ha tudnád mi folyik itt, nem vennéd fél vállról a dolgokat.
Sóhajtottam.
-Tényleg vigyázz magadra.-tettem kezemet vállára, de ő csak lerázta onnan.
-Mondtam már, hogy..
-Oké, elég lesz.- csitította el NiChan.-Nekünk tényleg indulnunk kell. Így is késésben vagyunk. Kaját találsz a hűtőben.-majd kézfejünkkel intettünk egyet és az ajtó felé vettük az irányt.
Nana úgy tudta, hogy egy bárban dolgozunk, mint felszolgálók. Ez persze nem igaz. De más alibink nincs, hogy leplezhessük az éjszakai vadászatokat. A pénz miatt nem kellet aggódnunk. Bőven volt abból amit szüleink ránk hagytak. Évek óta már, hogy nincsenek. Néha mérhetetlenül hiányoznak. És nem csak nekem NiChannak és talán még Nanának is. Akkoriban szinte az egész vadásznemzedéket kiirtották. Úgy tartják, hogy mára már velünk együtt 10 vadász élhet szerte a világban. 
-Maszkot fel NiChan.. - mutattam a kezében lévő pamutdarabra.- Nem lenne okos dolog, ha bárki is felismerne.- Ő nem szólt semmit, csak bólintott. Kezünkbe vettük fegyvereinket és begázoltunk az erdő sűrű, sötét mélyébe.
Egész este nem futottunk össze farkassal. Ha jobban belegondolok az utóbbi pár hétben nem láttunk egyet sem. Pedig tisztán érzem, hogy itt vannak valahol.

Kris szemszöge

Újabb vadászokat találtunk. Ketten vannak. Hamarabb kell cselekednünk, mint ők. Már egy hete figyeljük a házukat. Mint ma is Sehunnal és D.O-val egyetemben. Az utóbbi egy hétben minden este megjelenik egy lány. Biztosan valamelyik vadász barátnője. Nem kellett sokat várni, ismét feltűnt a láthatáron és bement a házba. Pár percre rá, a két csávó kilépett az ajtón. Kapucni volt rajtuk, az arcuk előtt pedig fekete maszk. Biztos újra vadászni indulnak. A lehető legjobban lapítottunk.
-Holnap este. –néztem a fiúkra. Értették mire célzok. Nem várhatunk tovább. Ha így folytatják, megtalálnak minket. -Elkapjuk őket.

Nana szemszöge

Valamikor késő éjszaka megébredtem. Szörnyű rémálmom volt. A szívem még mindig hevesen dobogott, és kapkodva vettem a levegőt. Mostanában egyre többször álmodok rosszat. A furcsa az, hogy mindig ugyanazt. 

Én az erdő közepén, egy tisztáson állok. A ruhám csupa vér. A lábaim előtt a szüleim holtteste hever, megcsonkítva. Apámnak a két lába, míg anyámnak a karjai hiányoznak. Én zokogva esem térdre és próbálom felébreszteni őket. Persze sikertelenül. Arcomat tenyerembe temetem és keservesen sírok. Majd hirtelen furcsa zajokat hallok a hátam mögül. Ijedtemben megfordulok, és 12 vörösen izzó szempárral találom szembe magam, amik hatalmas farkasokhoz tartoznak. Én kővé dermedek. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Fussak? Miért? Hiszen úgy is elkapnának. Úgy döntök, hogy mozdulatlan maradok. Legbelül nagyon félek. Majd a 12 farkas közül a legnagyobb tesz egy lépést felém és kivillantja hófehér, éles agyarait. Akaratlanul is elkiáltom magam, mire az összes állat felvonyít. Az előbbi újabb lépést tesz felém, s már olyannyira közel van, hogy leheletét bőrömön érzem. Megfagy bennem a vér. Majd a többi, a példáját követve, egyre közelebb jön hozzám. Bekerítenek. Most már el sem futhatok. Pár másodpercig halálos csend következik, majd mind a 12-en rám ugranak, de mielőtt meghalnék felébredek. 

Ezt álmodom már több, mint 1 hete. Fogalmam sincs, hogy mit akar ez jelenteni. A légzésem még mindig nem állt helyre. Felkeltem az ágyból, belebújtam papucsomba, majd a konyha felé vettem az irányt. Muszáj innom, mert úgy érzem megfulladok. Sikeresen elcsoszogtam a mosogatóig. Leemeltem egy poharat a polcról, majd megtöltöttem vízzel. Belekortyoltam. Miközben ittam fényszórók világították meg az egész házat. Szuper. Hazaértek NiChanék. Ideje visszafeküdnöm. Letettem a poharat, majd felslisszoltam szobámba. Bebújtam a puha takaró alá. Oldalra fordultam, és próbáltam szép dolgokra gondolni, nem pedig a folyton visszatérő rémálmomra. Nagy nehezen, de elnehezültek pilláim, s én újra elaludtam. 

Másnap délután.
Utolsó óráról csengettek ki. Gondoltam még elmegyek, vásárolgatok egy kicsit. Ezzel el is telt az idő és besötétedett. Utálok sötétben hazamenni. Balszerencsémre a buszt is lekéstem. Előttem ment el. 
-Ilyen nincs!- siránkoztam magamnak.

Egy ideig még álltam a buszmegállóban. Már korom sötét volt. Az utcát megvilágító néhány lámpa bocsájtott ki némi fényt. Nehezen, de elindultam hazafelé. Kiértem a lakott területről.  A fülemben lévő fülhallgatóban, a zene üvöltött. Féltem. Mérhetetlenül féltem. Többször is hátrapillantottam. Rossz előérzett fogott el. Úgy éreztem, mintha valaki követne. Lehalkítottam a zenét. Hangok jöttek a hátam mögül. Lépéseimet megnyújtottam, már azon kaptam magam, hogy futok. A hangok még mindig kísértettek. Egyre közelebbről hallottam őket, majd alábbhagytak és végül teljesen megszűntek. Megálltam. Hátra akartam nézni, ám abban a pillanatban valaki az arcom elé nyomott egy zsebkendőt. A szaga fojtogatott, s éreztem, hogy lassacskán kiszáll belőlem minden erő.
Képszakadás*

NiChan szemszöge

-Könyörgöm NiChan! Már 11 óra van! Hol az istenbe lehet?-idegeskedett Seena.
-Hé! Nyugodj meg, felhívom. –kikerestem a számát, majd megnyomtam a hívás gombot. Kicsörgött, de nem vette fel. Megpróbáltam még egyszer, majd még egyszer, de semmi válasz.
Fél óra múlva megpróbáltam újra, de már ki volt kapcsolva. Az idegesség eluralkodott rajtam is.
-Na jó. Induljunk. - kapkodta Seena össze a cuccokat. A maszkot, a kardját és nyújtotta oda nekem az íjamat.
-Honnan veszed, hogy farkasok?- néztem rá, miközben kezembe vettem fegyverem.
-Higgy a megérzéseimben.-nézett rám komoly tekintettel.
**
Korom sötét volt. Talán az eddigi legsötétebb éjszaka. Az erdőt átjárta a farkas szag. Felfordul a gyomrom. Az íjat magam előtt tartva, készen a támadásra haladtam előre.
-Váljunk ketté. - ajánlotta Seena. Én csak bólintottam.- Vigyázz magadra NiChan!-tette kezét vállamra.
-Ne aggódj miattam! Most az a fontos, hogy Nanát megtaláljuk. Indulok.- majd az ellenkező irányba haladtam tovább.

Egyre beljebb kerültem a fák között. Hangokat halottam mindenhonnan, mancsok lépeteit a száraz avaron. Itt van. Megfordultam és kilőttem első nyilamat. De az nem talált, mert a farkas kitért az utamból, így a fába fúródott. Újabb farkasok jelentek meg. Kicsit megijedtem, mert általában nem ilyen létszámban támadnak. Most viszont 5 farkas állta utamat. Lefagytam. Utoljára, AZON a napon álltam szembe ennyivel. Akkor, mikor a bátyám meghalt. Megindultak felém. Futni kezdtem előlük, ám ők is utánam iramodtak. Lassítottam, majd újabb nyilat lőttem ki. Ezúttal sikeresen eltaláltam az egyiket. De nem nagy sebet ejtett rajta. Csupán a mozgása lett valamivel lassabb. Dögölj meg, hogy ilyen erős vagy. Sorozatosan lőttem a nyilaimat, sikertelenül. Már egyik sem talált. Teljes erőmmel futni kezdtem. Fogalmam sincs mióta futhattam. Lassítottam lépteimen. Semmiféle zajt nem hallottam. Kifújtam a levegőt. Leráztam őket. Nem sokon múlott. Ám akkor hirtelen, egy mögém ugrott és torka szakadtából vonyítani kezdett. Indulásra késztettem lábaimat, ám azok meg sem mozdultak. A mögöttem álló teljes erejéből rám ugrott. Nagy csattanással értem földet. Felkiáltottam, mert éles fájdalmat éreztem a jobb vállamban. Belém harapott a dög. Még mindig a földhöz nyomott. Mancsát torkomra helyezte, én pedig hiába próbáltam letolni magamról, nem sikerült. Kezdtem homályosan látni, majd minden elsötétült.

Seena szemszöge

Kicsivel később, miután kettéváltunk 6 farkassal találtam szembe magam. Meglepő volt, hogy ennyien vannak. De bíztam magamban. Erősnek éreztem magam. A farkasok egyre közeledtek. Először kettő rögtön rám is támadott. Időm sem volt kardjaimért nyúlnom. Puszta kézzel ütöttem ki őket, akik néhány méterrel előttem landoltak. Azonnal megfordultam. Egy harmadik, rám vicsorított. Ekkora dögöt még életemben nem láttam. Messze ő volt a legnagyobb mind közül. Előrántottam a kardokat, készen arra, hogy most leszúrom. A magasba emeltem a kezem. Ám abban a pillanatban a távolból, ismerős kiáltás ütötte meg a fülemet. NiChan! Fejemet a hang irányába fordítottam. Hatalmas hiba volt. A farkas kapott is az alkalmon. Én már csak a hideg avar érintését éreztem bőrömön, majd lehunytam szemeimet. 
Képszakadás*